Borboly a fogdában töltött órákról és a hogyan továbbról

„Soha ne  kelljen erről  a  családban beszélni”

Szeretném, hogy soha ne kelljen beszélni a családban arról, hogy milyen volt amíg én őrizetben voltam, mondta el lapunknak Borboly Csaba, aki először beszélt arról, miként élte meg azt a 24 órát, amit rács mögött töltött. A cigány cellatársai vigaszénekeiről igen, az ügy részleteiről még mindig nem beszélhet, de azt leszögezte, mindegy, merre haladnak a dolgok, ő kapott egy mandátumot, amit úgy kell végigvigyen, ahogyan azt a választóknak megígérte, ettől nem tágít.

„Soha ne kelljen erről a családban beszélni”

– Személyes dolgokról fogunk beszélgetni,miután önt mindig hivatali vagy politikai dolgairól aggatták…

– Eddig sem zárkóztam el a személyes dolgokra vonatkozó kérdésektől, de mindenkit jobban érdekelt a munkám, az, hogy mi történik a megyében. Talán azért is kerültem ebbe a helyzetbe, mert túl sok eredmény van, és valószínű, hogy ez valakiknek nem tetszik.

Lehet, hogy ha az év felét a megyei tanács által fizetett külföldi utazásokon töltöttem volna el, akkor nem lennék ebben a helyzetben. De számomra minden probléma megoldása egyformán fontos volt, a kis ember gondjától az egymillió eurós pályázatig. Ha például egy tíztehenes somafalvi gazda két éve nem kapta meg a pénzt a tejre egy más megyei feldolgozótól, akkor én ennek a helyzetnek a megoldásán is éppen olyan figyelemmel dolgoztam, mint mondjuk egy több millió eurós pályázat sikeréért. Mindenki fontos, ez szerint vezettem és fogom vezetni a hivatalt, ez a hivatásom alapja.

– A távollét, a folyamatos zaklatásnak való kitettség benne van egy közéleti ember mindennapjaiban, főként akkor, ha az olyan aktív, mint ön. De attól az utóbbi hetekben történtekig hosszú út vezet. Hogy dolgozta fel ezt magánemberként, a családban?

– Megfeszített ritmusban dolgoztam, de igyekeztem időt szánni a családra. A lányaimmal nem is beszéltünk erről a dologról, nem is hiszem, hogy később erre emlékezni fognak. Azt szeretném, hogy soha ne kelljen majd erről beszélni, milyen volt nekik, amíg én őrizetben voltam. A feleségemet, gondolom, megviselte, de ritkán mutatja, mert erős asszony.

 „Az élet nem állhat meg”

 – Mi volt az első gondolata, amikor azt mondták, hogy bent tartják?

– Előttem két kollégám esetében elrendelték az őrizetbe vételt, és éreztem, hogy ezt az intézkedést rám is fogják alkalmazni. Tudtam telefonálni, elsőként a feleségemmel beszéltem, majd a szövetségi elnökkel, fel tudtam hívni a szüleimet, a testvéreimet, még a megyei tanács apparátusának is szóltam, hogy a heti programok esetében helyettesítsenek, ha nem jönnék dolgozni, főként, hogy pünkösd hete nagyon zsúfolt, akkor vannak a Székelyföld Napok is. Az élet nem állhat meg a hivatalban. Igazából az ügyvédem végig azt mondta, hogy ez az eljárás, ami zajlik, legalább másfél év, amíg eljut arra a szintre, hogy megvádoljanak, miközben engem még aznap kihallgattak, megvádoltak, harmadik aktusként pedig őrizetbe is vettek. Vagyis nem az ügyvéd által ismert „normális” ritmusban zajlottak a dolgok, az, hogy ilyen drasztikus intézkedést foganatosítsanak, nem is volt benne soha a pakliban. Ilyen intézkedést akkor hoznak, ha valakit mondjuk csúszópénz elvételével tetten érnek, vagy tudják, hogy bűncselekményt fog elkövetni.Az én lelkiismeretemet ilyen dolgok soha nem terhelték, és fel sem merült bennem, hogy ilyen velem megeshet, mégis megtörtént.

– Hogyan zajlott a kihallgatás?

– Reggel 9 órakor kezdődött az első kihallgatásom május 13-án, és a vádakra egyenként válaszoltam. Ezeket a válaszokat egy tizenvalahány oldalas feljegyzésben, nyilatkozatban rögzítették. Úgy éreztem, mindenre, amit kérdeznek, van egy olyan hiteles válasz, ami megnyugtató kell legyen számukra. Van egy előző tapasztalatom, 2011-ből, amikor egy névtelen feljelentés mentén kihallgattak, akkor nem ügyész, csak rendőr volt jelen, feltették a kérdéseket, válaszoltam, majd kaptam egy értesítést, hogy minden rendben van. Most is azt gondoltam, így lesz. Ez zajlott délig, és 13 órakor mondták, hogy még behívták a másik három kollégát is, Pállfy Domokost, Sófalvi Lászlót és Csiszér Botondot, de mivel délre hívták, megkérnek, hogy menjek el ebédelni, majd jöjjek vissza. Ebéd után visszamentem, akkor, 15 óra körül jöttek ezek a kegyetlen pillanatok, míg kint várakoztam, láttam, hogy kettőjüket elvitték. Majd 16 órakor, amikor bementem, már az ügyvédem arcán láttam, hogy itt baj van. Az ügyész mondta is, vád alá helyeznek és őrizetbe vesznek.

„Nadrágban, fűző nélküli cipőben a 15-ös zárkában”

– Meg is bilincselték?

– Mint a huzat, egyébként ez előírás. Telefonáltam a feleségemnek. Ezután jött valaki a megőrzőtől, és átadtak neki papíron is, majd megnézték, hogy van-e nálam valami, és azt mondták, hogy az eljárás szerint kötelező bilincset tegyenek a kezemre. Rátették, beültem egy rendőrségi Loganba, azzal vittek el a megőrzőbe. Ott az orvos kikérdezett, van-e valamilyen betegségem, szedek-e gyógyszert. Válaszoltam, hogy nincs, majd utána kitöltötték a papírokat arról, hogy mi van nálam. Meztelenre kellett vetkőznöm, utána visszaöltözhettem, de a cipőfűzőmet, a gyűrűmet, a nadrágszíjamat elvették, és úgy ahogy voltam, ingben, nadrágban és fűző nélküli cipőben kerültem be a 15-ös zárkába. Levették a bilincset, beléptem az ajtón, ott volt bent három, egy idősebb és két fiatalabb roma. Az idősebb Régenből, illetve a fiatalabbak Dicsőből, ők román ajkúak voltak. Közülük az idősebb családi verekedésért, a fiatalabbak lopásért voltak bent. Beléptem, jobbra volt a vasasztal, három székkel, leültem. Filmekből tudtam, hogy ez egy fontos momentum, amikor az ember bemegy egy ilyen helyre. Mondtam a nevemet, megkértem őket, hogy mondják el, melyek a szabályok. Majd elkezdtünk beszélgetni, megkérdezték, mi történt, elmondtam. Nagyon kedvesek voltak, az idősebb úgy viselkedett, mint a cella főnöke, utasította a két másikat, hogy a mellette lévő földszinti ágyat adják át nekem. Beszélgettünk a délután folyamán, próbáltam megszokni a környezetet. Négy vaságy, kettő-kettő egymáson, mellettük a nyílt illemhely, török típusú, egy kagyló, egy asztal és három szék, ez volt a bútorzat. A börtöni telefon az működik, az ablakon keresztül egymással kommunikáltak a társaim. Hallottam, adják tovább, hogy a mi cellánkban van egy „preşedinte”, s akkor legalább egy órára az egész börtönben megvolt a téma. Keserű volt, de megmosolyogtató. Ahogy megkaptam úgymond az ágyamat, az asztal mellől átmentem oda, és ledőltem. A cella kb. 3 x 3-as volt, a kollégáim, amikor az ablakok keresztül nem társalogtak a többiekkel, felváltva gyalogolták a pár lépést el-vissza, arról beszélgetve, hogy remélik, kiengedik őket. Közben próbáltak biztatni, adtak a saját ételükből, mondták, hogy ez felváltva krumpli, paszuly és rizs, mikor hogy. De minden héten jöhet egy 20 kg-os csomag, ezért mindenki azt fogyasztja. Nem engedték, hogy elfogadjam a vacsorát, a sajátjukból adtak. Látták, hogy nagyon el vagyok gondolkozva, mert még mindig nem értettem, hogyan kerültem ide, akkor nekifogtak énekelni mindenféle éneket, hogy felvidítsanak. Aztán az esti úgynevezett „apel”, fel kellett állni, jött a bizottság, megnézte, hogy minden rendben van-e, utána pedig következett a lefekvés. Sokat nem aludtam. Igyekeztem az ingemet úgy elrendezni, hogy ne tűnjön gyűröttnek, ha reggel menni kell. Másnap reggel 6 órakor volt az ébresztő, fél hétkor volt a jelenlét. Megkérdezték, minden rendben van-e, 8 órakor nyílt az ajtó (nem volt órám és a cellatársaknak sem, viszont következtettem), mondták, hogy van egy percem felöltözni, visznek az ítélőtáblához tárgyalásra.

Akkor kivittek, felöltöztem, persze feltették a bilincset, bevittek a tárgyalásra. Örültem a feleségemnek, aki ott volt mindvégig.

„A lehallgatások jó részét a feleségemmel való beszélgetések tették ki”

 – Milyen érzéssel ment erre a tárgyalásra?

– Akkor úgy gondoltam, hogy semmi esélyem. Amennyi indokolatlan dologgal találkoztam az őrizetbe vételem óta, meg voltam győződve, hogy semmi esélyem. Ezért már az éjszaka folyamán írtam egy listát, amit majd az ügyvéden keresztül szerettem volna eljuttatni a feleségemnek, kb. tíz centiméteres, hogy miket hozzon, mire van szükségem. Ugyanis amíg az őrizetben nem lépek be a jogaimba, nem fogadhatok vendéget, nem telefonálhatok, de ahogy belépek, akkor mindez működhet. Szerencsére papírt és írószert engedtek bevinni. Az éjjel folyamán rákészültem, hogy akkor ez 29 nap, és ez alatt gyorsan tudnak hozni döntéseket, ami egy pár évet is jelenthet.

– Ehhez képest hogyan érte a döntés, hogy mégsem tartják bent?

– Működött az igazságszolgáltatás. A bíró meghallgatott, habár az ügyvédem mondta, lehet, hogy nem lesz lehetőség hosszasan beszélni. Közel egy órát tartott a kihallgatás. Amikor még az elején bejöttem, akkor kapták meg az ügyvédek a soksok vádiratot, kérték, hogy halasszák el a tárgyalást délutánig. Ahogy elkezdődött a tárgyalás, rá tíz percre már én kellett nyilatkozzak. Amit gondoltam, azt elmondhattam. Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy csak van igazság, utána az ügyész sem kötött bele semmibe. Igazából nem volt mibe belekössön, majd sorra került a többi társam. Lejárt a tárgyalás és az előzetes őrizetbe vétel is délután 16 órakor. Először az egyik társamat engedték ki az elkertelt részből, utána kiengedték a másikat. Közben a bíró visszavonult a döntésre, 14 órakor lett vége a tárgyalásnak, 15 órakor kellett volna kihirdetnie a döntést, már nagyon vártam. Az idő azzal telt, hogy ügyvédem odahozta a vádiratokat, és beszélgettünk róla. Kiderült, a hatvan valamennyi kötetből hatvan valahány technikai dokumentáció, tervek, levelezés, igazából azon belül is ami van, az két feljelentés, a lehallgatások. A lehallgatások jó részét a feleségemmel való beszélgetések tették ki, hogy kifizessük-e a házadót vagy sem. Ezzel telt az idő, és tanulságos volt, amit a dossziéban láttam, érdemes lesz megnézni, amikor nyilvános lesz. Letelt az idő, és kiengedtek. Akkor odamentem a feleségemhez, és hátrább leültem a padsorba, beszélgettünk a negyedik társammal. Az élményeket osztottuk meg egymással. Mindegyikünk számára megrázó volt.

„Ártatlanságunk kiderül”

– Ilyenkor az emberek következtetéseket szoktak levonni az életükre, a tevékenységükre vonatkozóan, hogy mit tesznek a továbbiakban. Gondolt arra, mi következik? Vagy arra, hogy talán alább kellene hagyni, hogy ne hívja fel ennyire magára a figyelmet?

– Az igazság, hogy amikor bevittek, nyugodtan hagytam a dolgok történését, mást egyébként sem tehettem. Amikor az ügyvéd hosszan a védőbeszédében mondta, hogy mi történik odakint, hogy mennyien mellettem állnak, a sajtóban – a magyar sajtóban – nincs egyetlen negatív cikk sem, hogy nem arról szól, hogy politikus, s akkor el kell taposni, igazából akkor érzékenyültem el először. Még az addigi román ellenségeim is arról beszéltek a sajtóban, hogy legfeljebb nacionalista vagyok, de korrupt biztosan nem. Ezek olyan dolgok voltak, amelyek megnyugtattak

abból a szempontból, hogy jól tettem, amit tettem, nem bántam meg semmit. Munkatársaimmal együtt, amit lehetett, megtettünk a közpénz hatékony felhasználása, a megye lakóinak javára fordítása érdekében. Az év végi pénzekből négy év alatt sikerült közel több mint 50 km megyei utat aszfaltozni, így sikerült több község és több tíz falu számára járható utat biztosítani. A jelen ügyben vitatott utak is ide tartoznak. Lehetne helyettük ma sár, de van aszfalt, ki tud járni a postakocsi, iskolabuszok közlekednek, újraindult az élet, családok költöztek haza. Az elmúlt négyévi ciklusban 50 százalékkal növeltük a megye aszfaltozott útjainak a hosszát. Ha más állami, önkormányzati intézmények is így dolgoztak volna 2008–2012 között, akkor ma állna az észak- meg a dél-erdélyi autópálya. Mindezt hitelfelvétel nélkül, a megye eladósítása nélkül tettük kollégáimmal együtt, kihasználva minden lehetőséget, beleértve azt is, hogy amikor mások már a töltött káposztát főzték otthon karácsonyra készülve, munkatársaimmal bent ültünk a hivatalban, és jogszerűen azon dolgoztunk, hogy az év utolsó napjaiban nekünk dobott kormánypénzeket ne kelljen visszautaljuk, fel tudjuk használni a megye érdekében. A bírósági tárgyalásra visszatérve, ez a momentum megerősítette bennem a meggyőződést, hogy az irány jó volt és kell folytatni, főként amikor hallottam, hogy mi történt kint. Megerősített abban, hogy munkatársaimmal együtt nem dolgoztunk rosszul, s azt a munkát, amit végeztünk, elismerik az emberek. Mindenkinek azt tudom mondani, hogyha a lelkiismerete tiszta, ne adja fel. Politikusként kaptam egy mandátumot a választóimtól. Kötelességem, hogy amivel megbíztak, azt megvalósítsam, én nekik elszámolással tartozom.

– Az ügyészség is el akarja számoltatni…

– Nincs miért érzelmi oldalról közelíteni ezt a kérdést, értve ez alatt a nyomozó szervek munkáját is, nincs bennem harag, sértődés. Hozott, kapott anyagból dolgoznak. Bejönnek a papírok mindenhonnan, hogy honnan, az majd ki fog derülni, és a nyomozó, az ügyész végzi a dolgát. Ő azért kapja a fizetést, hogy biztosítsa a rendet az államban, és a visszaéléseket felszámolja. Hogyha sok papír ment hozzá, hogy gyanús az én munkám, akkor ő engem meggyanúsít, és kivizsgálja az ügyet, ez a szereposztás egy jogállamban. E tekintetben ezt én is feldolgoztam, és el tudom fogadni, de hogy honnan jöttek a nyomozó szervekhez a papírok és hogy kik gyártották és milyen indokkal, azt nem, mert az indokok aljasak voltak. De hát megyünk előre. Az az optimista politikus vagyok, aki a rosszban is a jót megkeresi, azt gondolom, minden rosszban van tanulság. A politikus kell vállalja a közéleti szerep adta kihívást, a hatalom gyakorlásának esetleges negatív következményeit is. De együttérzek azokkal, akik nem politikusként, akik  egyszerű hivatalnokként kerültek ártatlanul a meghurcoltatásba. Azzal próbálok meg vigasztalni mindenkit, aki ártatlanul került be ebbe a folyamatba, hogy előbb-utóbb túl leszünk ezen, és visszatérhet az élet a normális kerékvágásba Hargita Megye Tanácsánál, én ebben bízok.

Isán István Csongor

Az interjú nyomtatásban megjelent a Hargita Népe 2013.  június 14.-i lapszámában.