Az EU stratégiája akkor ér valamit, ha a magyar közösségekhez is eljut
Részt vettem azon az európai uniós egyeztetésen, amely az EU Fekete-tenger térségére vonatkozó stratégiai megközelítéséről szólt, és felszólalásomban egyértelművé tettem: ez a stratégia csak akkor lehet sikeres, ha nem kizárólag a tengerparti és központi régiókra koncentrál, hanem a belső, vidéki és hegyvidéki térségekre is kiterjed.
Romániai képviselőként hangsúlyoztam, hogy a „senkit sem hagyunk hátra” elvének a gyakorlatban is érvényesülnie kell. Ezért támogattam és módosítókkal erősítettem azt a javaslatot, hogy a Fekete-tenger térségére vonatkozó megközelítés teljes jogú uniós stratégiává váljon, világos célokkal, mérhető mutatókkal és önálló költségvetési kerettel a 2028–2035-ös uniós pénzügyi időszakban.
Felszólalásomban kiemeltem: az egyenlő bánásmód nem jelent automatikusan egyenlő esélyeket. A periférikus, vidéki, hegyvidéki és gyengén kapcsolt térségek – köztük számos erdélyi magyar közösség lakóhelye – célzott támogatás nélkül továbbra is hátrányban maradnak. Éppen ezért tartom kulcsfontosságúnak a területi differenciálás egyértelmű rögzítését az uniós stratégiában.
Ez az álláspont közvetlenül az erdélyi magyar közösségek érdekeit szolgálja. Székelyföldön és más belső régiókban élők számára csak így biztosítható, hogy az uniós fejlesztési források ne kizárólag a nagyvárosokba és központi térségekbe kerüljenek, hanem valóban eljussanak a helyi önkormányzatokhoz, vállalkozókhoz és családokhoz is.
Külön hangsúlyoztam a társadalmilag igazságos klímaátmenet fontosságát. Meggyőződésem, hogy a környezet- és klímapolitika csak akkor lehet sikeres és elfogadott, ha nem a falvak, a kis önkormányzatok és a sérülékeny háztartások viselik az átmenet aránytalan terheit. A zöld átállásnak támogatásokkal, kompenzációval és helyi szintű megoldásokkal kell együtt járnia.
A felszólalás során kitértem az európai szomszédságpolitika tágabb összefüggéseire is. Ukrajna kapcsán világossá tettem: lehet geopolitikai vitákat folytatni, de nem feledkezhetünk meg a kárpátaljai magyarokról, akiknek a jövője konkrét döntéseken és forrásokon múlik. Ezért indokolt, hogy az Európai Unió több pénzügyi eszközt mozgósítson, és új pályázati lehetőségeket nyisson meg a térségben.
Meggyőződésem, hogy a politikában nem elég felsorolni, mi a rossz. Mindig azt kell keresni, mi az, ami előrevisz, és ezt következetesen képviselni kell. Az Európai Unió sok esetben eszköz, amelyet a magyar közösségek érdekében is használnunk kell – nem kifogás arra, hogy miért nem történik előrelépés.
Az általam képviselt álláspont lényege világos: a magyar–magyar együttműködés, a helyi és regionális önkormányzatok megerősítése, valamint a célzott uniós támogatások együtt teremthetik meg azt a keretet, amelyben az erdélyi és kárpátaljai magyar közösségek nem elszenvedői, hanem alakítói lehetnek a jövőnek.
