Csík jövője nem „valaki más dolga.” A mi dolgunk.
Ha volt tanulsága 2025-nek – és az idei évnek is –, akkor ez: amikor együtt döntünk, akkor van eredmény.
A történészek feljegyezték: 1694-ben azért következett be a tragédia, mert a csíki elöljárók elbizakodottak voltak. Sándor János alkapitány a nagy hóból azt a téves következtetést vonta le, hogy a tatárok nem törnek be Csíkba. A gyimesi strázsát felmentette a szolgálat alól. Amikor a román pásztor jelentette a tatárok közeledtét – nem hitt neki, visszakergette a havasba.
Az elbizakodottság, a hiszékenység, az elővigyázatlanság.
Ezek a szavak háromszáz éve éppúgy érvényesek voltak, mint ma.
Ma már nem lovon jönnek a tatárok. Ahogy a csíkszentmihályi polgármester is megfogalmazta korábbi évek megemlékezésén: ma már nem barbár módszerekkel, hanem alattomosan, hangtalanul történik közösségünkben a modern „tatárbetörés”.
A közöny, a kivándorlás, az értékvesztés – ezek a mai veszélyek.
Hány fiatal van a településeinkről messze? Hazatérnek-e?
De én nem a félelemről akarok ma beszélni. Hanem arról, ami a mi igazi erőnk.
Mert a székely nem beolvadós fajta. Ezer esztendeje él egy tömbben. Csíkszentmihály nem azért van itt, mert könnyű volt. Azért van itt, mert akik előttünk jártak, azok hittek abban, hogy érdemes itt maradni, érdemes itt építeni, érdemes itt közösségben élni.
Ugyanezt mondtam nemrég a fiataloknak is: merjetek álmodni, merjetek családot alapítani, merjetek a közösségért dolgozni, és merjetek a hit útján járni. Legyetek büszkék arra, kik vagytok, és soha ne adjátok fel azt, ami igaz és értékes.
Ma, amikor az Arany János Általános Iskola diákjait hallgattuk – a szívem megtelik reménnyel. Mert amíg vannak gyerekek, akik tudják, honnan jöttek, és büszkén állnak ki a közösségükért, addig nekünk is van erőnk és felelősségünk, hogy itt, Csíkban olyan jövőt építsünk, amiért érdemes maradni.
Vannak dolgok, amik nem változhatnak: a család, a közösség, a hit. Ezek a mi tartóoszlopaink, és amíg ezekhez ragaszkodunk, addig van jövőnk.
Ma nem azért emlékezünk, hogy szomorkodjunk. Hanem azért, hogy erőt merítsünk.
Mert Cibrefalva megsemmisült – de az emléke él. A kopjafa, amely a templom előtt áll, Kányádi Sándor szavaival emlékeztet: „Nem tud róluk a nagy világ, hőstettükről nem beszélnek”.
Mi pedig ma mégis beszélünk róluk. És emlékezünk. És vigyázzuk azt, amit ránk hagytak.
Kedves Barátaim, kedves Csíkszentmihályiak!
Abban bízom, és abban hiszek – ahogyan mindig is hittem –, hogy ha odafigyelünk egymásra, akkor lesz jövőnk.
Közösen biztosítsunk esélyt a fiataljainknak itthon. Ha elmennek, legyen értelme hazaköltözni. Ezen kell dolgoznunk türelemmel, kitartással. Nem máshonnan várva, hanem helyben, csapatként.
Mert az a csíki erő: hogy közösen vagyunk, és közösen döntünk.
Isten áldja Csíkszentmihályt!
Isten áldja Cibrefalva emlékét!
Isten áldja Csík-térségét és Székelyföldet!
Köszönöm, hogy meghívtak!
Emlékezünk, és előre tekintünk – együtt
Csíkszentmihály, 2026. 02. 13.
