Édesapám utolsó kívánsága és a közös felelősség súlya

Édesapámnak volt egy utolsó vágya: meg akarta érni április 12-ét, hogy leadhassa a voksát a nemzeti kormányra. A jó Isten azonban hamarabb szólította el, így ezt már nem tehette meg.

Mindaz azonban, amit belém nevelt, a magyarságról való gondolkodása, a hite és a tartása ma is velem maradt. Amikor Kolozsvár fölött jártam, ezek a gondolatok foglalkoztattak. Arra gondoltam, hogy mi, akik még leadhattuk ezt a szavazatot, valóban szerencsések voltunk. Ez számomra nem egyszerű szólam volt, hanem felelősség.

Ezért arra kértem mindenkit, hogy ezen a héten tegyen meg egy konkrét dolgot: hívjon fel legalább tíz magyarországi rokont, ismerőst vagy barátot. Azt kértem, ne csak üzenetet küldjenek, hanem beszéljenek is egymással arról, hogy a magyar jövő soha nem volt magától értetődő, és hogy az elmúlt tizenhat év újra hitet adott abban, hogy erős nemzet vagyunk. Ezt az erőt meg kellett őriznünk Bukarestben, Budapesten és Brüsszelben is.

Úgy láttam, Kolozsvár is azért tudott magyarnak megmaradni, mert az emberek erősítették egymás törekvéseit. Ugyanígy Csíksomlyó is csak úgy maradhatott meg ősidőkön át, ha minden magyar felelős volt minden magyarért. Meggyőződésem volt, hogy ezt a szemléletet nem szabad feladnunk.

Arra is kértem az embereket, hogy vasárnap, 12-én hívják fel újra ugyanazokat, és köszönjék meg nekik, hogy leadták a voksukat. Fontosnak tartottam, hogy ne csak kérni tudjunk egymástól, hanem megköszönni is azt, amit közösen teszünk a nemzetért.

Ezzel a kéréssel fordultam minden követőmhöz, Csíkhoz, Hargita megyéhez, egész Erdélyhez és mindenkihez, aki tudta, hogy a hangunk messzebbre ér, ha közösen szólalunk meg.

Isten áldja meg a magyart.