A méltóság nem lehet lakóhely vagy élethelyzet kérdése

A fogyatékossággal élő emberek jogairól, méltó munkáról, emberséges ügyintézésről és a helyi közösségeknek járó európai forrásokról szólaltam fel Brüsszelben

A fogyatékossággal élő emberek jogai nem távoli brüsszeli kérdések. Arról szólnak, hogy valaki Hargita megyében eljut-e az iskolába vagy a munkahelyére, hozzáfér-e a szükséges szolgáltatásokhoz, talál-e képességeinek megfelelő munkát, és emberként bánik-e vele a közigazgatás.

Ezért vettem részt tegnap az Európai Régiók Bizottsága SEDEC szakbizottságának ülésén, ahol a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló európai stratégia megerősítését tárgyaltuk. Olyan döntések alapjait alakítottuk, amelyek később meghatározhatják a támogatási programokat, a foglalkoztatási intézkedéseket, a közösségi szolgáltatásokat és a tagállamok feladatait is.

Nem mindenkire ugyanazt a megoldást

Felszólalásomban világossá tettem: a teljes társadalmi befogadásnak és a nyílt munkaerőpiaci részvételnek továbbra is célunknak kell maradnia. De a befogadás nem jelentheti azt, hogy minden emberre ugyanazt a megoldást erőltetjük rá.

Sok fogyatékossággal élő ember megfelelő támogatással a nyílt munkaerőpiacon tud dolgozni. Mások számára azonban szociális vállalkozás, szövetkezet vagy sajátos szükségletekhez igazított munkahely jelenthet valódi lehetőséget. Ezek a munkahelyek értelmes munkát, napi ritmust, közösséget, biztonságot és fejlődési lehetőséget adhatnak.

Természetesen nem válhatnak kizsákmányoló vagy végleges elkülönítő rendszerekké. Tisztességes munkakörülményeket, méltányos elismerést és továbblépési lehetőséget kell biztosítaniuk. Ugyanakkor nem szabad egy jól hangzó elmélet nevében megszüntetni azt a lehetőséget, amely egy adott ember számára méltó, biztonságos és vállalható életet biztosít.

Ezért az Európai Néppárt nevében a 20R előadói módosító elutasítását kértem. A kulcsszó a választás: az érintett ember képességeit, szükségleteit és akaratát kell tiszteletben tartani.

Emberséges Disability Card

Az európai fogyatékossági kártya ügyében az EPP részéről támogattam egy fontos szóbeli kompromisszumot is. Ennek lényege az volt, hogy tartós vagy visszafordíthatatlan állapot esetén az érintettnek ne kelljen évente vagy indokolatlanul gyakran újra bizonyítania ugyanazt.

Elfogadhatatlan, hogy valakit ismételten vizsgálatoknak, ügyintézésnek, várakozásnak és bizonytalanságnak tegyenek ki, miközben az állapota orvosilag igazoltan nem fog megváltozni. A rendszernek ellenőrizhetőnek kell maradnia, de nem alázhatja meg az embert.

Ezért azt képviseltük, hogy tartós állapot esetén a kártya hosszú időre legyen érvényes, vagy megújítása történjen egyszerűsítetten, lehetőleg automatikusan. Az állam feladata nem az, hogy újabb akadályokat állítson a fogyatékossággal élő emberek elé, hanem az, hogy a már meglévő akadályokat lebontsa.

A forrásokat közelebb kell vinni

Három benyújtott módosító javaslatom azt szolgálta, hogy az európai stratégia ne maradjon általános ígéret.

Az elsőben decentralizáltabb, egyszerűbb és a területi szükségletekre érzékenyebb finanszírozást kértem. A fogyatékossággal élő emberek problémái helyben jelentkeznek, ezért a helyi és regionális önkormányzatokat be kell vonni a programok tervezésébe, végrehajtásába és értékelésébe.

Az államnak világos megbízást és megfelelő forrásokat kell adnia a helyi szereplőknek. Helyben tudjuk, hol hiányzik az akadálymentes közlekedés, melyik iskola szorul fejlesztésre, hol nincs nappali ellátás, és melyik család maradt segítség nélkül.

A második módosítás az iskolától a munkáig vezető utat erősítette. Az iskoláknak, szakképző intézményeknek, egyetemeknek, foglalkoztatási szolgálatoknak, vállalkozásoknak, önkormányzatoknak és civil szervezeteknek együtt kell dolgozniuk. Személyre szabott pályaorientációra, mentorálásra, gyakorlati képzésre, hozzáférhető digitális eszközökre és megfelelően kialakított munkahelyekre van szükség.

A harmadik módosítás a területi adatok, a civil részvétel és a jó helyi gyakorlatok fontosságáról szólt. Az országos átlagok nem mutatják meg egy hegyvidéki falu valóságát. Pontos helyi adatok nélkül nem tudjuk, hol a legnagyobb a hiány, és a forrásokat sem lehet igazságosan elosztani.

A civilek nem díszletként kellenek

A fogyatékossággal élő személyeket képviselő civil szervezetek ismerik legjobban a mindennapi akadályokat. Kapcsolatban állnak az érintettekkel és családjaikkal, szolgáltatásokat működtetnek, és hamarabb látják, ha egy papíron működő rendszer a valóságban elakad.

Ezért nem elég időnként kikérni a véleményüket. Valódi partnerként kell részt venniük a tervezésben, a végrehajtásban és az eredmények értékelésében. A róluk szóló döntéseket nem lehet nélkülük meghozni.

Hargita megyében erre építhetünk közös jövőképet. Össze kell kapcsolni az önkormányzatokat, a szociális intézményeket, az iskolákat, a vállalkozásokat, az egyházakat, az egyetemeket és a civil szervezeteket. Ebből támogatott munkahelyek, szociális vállalkozások, mentorprogramok, akadálymentes szolgáltatások és új képzési lehetőségek jöhetnek létre.

Miért kell Brüsszelben jelen lenni?

Az uniós pénz nem érkezik meg magától Hargita megyébe. Elképzelés, együttműködés, szakmai terv, előkészített projekt és politikai képviselet kell hozzá.

Most változnak az európai programok és finanszírozási szabályok. Reális lehetőség van arra, hogy innovációra, kutatásra, képzésre, foglalkoztatásra, akadálymentesítésre és közösségi szolgáltatásokra több forrást hozzunk térségünkbe. Ehhez azonban most kell bekerülnünk a tervezésbe.

Európa ma sok tekintetben kétsebességes. A nyugati és fővárosi szereplők több szakértővel, nagyobb intézményi kapacitással és erősebb kapcsolatrendszerrel indulnak. Ha mi, Kelet-Európa vidéki, hegyvidéki és kisebbségi közösségei nem hallatjuk a hangunkat, akkor nekünk ismét csak a morzsa marad.

Nem kiváltságot kérünk. Azt kérjük, hogy a szabályok vegyék figyelembe a mi valóságunkat is, és a helyi közösségek tisztességesen hozzáférhessenek az európai lehetőségekhez.

Mit hagyunk az utánunk jövőknek?

A politika egyik legnagyobb hibája, amikor valaki úgy viselkedik, mintha vele kezdődne és vele érne véget a világ. Pedig utánunk is jönnek mások.

A kérdés az, mit hagyunk nekik hozományként: becsületet, együttműködést, kölcsönös tiszteletet és bizalmat, vagy közönyt, megvetést és kiürült intézményeket.

Lehet, hogy egy most beadott módosítás, egy most kialakított szakmai kapcsolat vagy egy elkezdett európai együttműködés csak öt, tíz vagy tizenöt év múlva hozza meg teljes eredményét. Lehet, hogy akkor mások viszik tovább. Ettől még ma kell elkezdenünk.

Ezért fontos Brüsszelben jelen lenni. Nem a tisztségért és nem a fényképekért, hanem azért, hogy Hargita megye ne csak végrehajtója legyen a máshol meghozott döntéseknek. Ott kell lennünk annál az asztalnál, ahol a mi jövőnkről is döntenek.

Nem morzsát kérünk, hanem tisztességes esélyt. Nem mások helyett akarunk dönteni, hanem a saját jövőnk alakításában akarunk részt venni.