A hólapátolás itt nem csupán fizikai munka, hanem jelképe is annak, hogyan állunk hozzá a nehéz évekhez. A 2025-ös év sok szempontból hasonlított egy kiadós havazásra: nehéz volt, volt súlya, éreztük a gazdasági hideget. De ahogy a hólapátolás közben végiggondoltam az előttünk álló esztendőt, rájöttem: a legnagyobb veszély nem a hó, hanem az, ha a lapátolás miatt elfelejtjük megtervezni, merre is vezet az út.
Hólapátolás és jövőtervezés: miért nem elég csak a tüzet oltani?
Van úgy, hogy az emberre rázúdul a hó, a munka, a gond. Ilyenkor egy dolgot tehetünk: felvesszük a kesztyűt, és utat törünk. A 2025-ös évünk is ilyen volt: a gazdasági nehézségek, az infláció, a bizonytalanság mind-mind súlyos terhet raktak a családok vállára.
De miközben kint, a hóban állva lapátoltam, rá kellett jönnöm: a legnagyobb veszély nem maga a hó, hanem az, ha a sok lapátolás közben elfelejtjük megtervezni, merre is akarunk menni. Ha csak a tüzet oltjuk, és soha nem ülünk le megtervezni a ház bővítését, egyszer csak azt vesszük észre, hogy szépen lassan lemaradtunk mindenki mögött.
https://www.facebook.com/share/v/16Bq2YUPZc/
A munka nem tisztségfüggő
Sokan figyelték a tavalyi év végén a változásokat: elnökből alelnök lettem. Voltak, akik ezt presztízskérdésnek tartották, voltak, akik félteni próbáltak, és voltak, akik gyorsan elkönyvelték, hogy „na, ennyi volt”.
A valóság az, hogy a hó – és a munka – ugyanúgy esik az alelnökre is, mint az elnökre. Aki azt hitte, tisztségvadász vagyok, 2025-ben láthatta, hogy tévedett: nem a bőrfotelért dolgozom, hanem a közösségért.
Fájó pont volt számomra is Parajd esete és más omlások, ahol láttam a bajt, ott volt a tenni akarás, de nem volt nálam a „kulcs”, nem kaptam hatáskört a beavatkozásra. Ezt a tehetetlenséget méltósággal kell viselni, a szabályokat tiszteletben kell tartani, de a tanulság egyértelmű: ott kell segíteni, és ott kell dolgozni, ahol van rá lehetőségünk.
Kaptam hideget-meleget a stílusom miatt is, sokallták a videókat, a jelenlétet. Vállalom: ha nem világítunk rá a problémákra, ha csendben maradunk, akkor ezek az ügyek sötétben maradnak. Az én feladatom, hogy oda irányítsam a figyelmet – és a forrásokat –, ahol a baj van. Ha ez valakinek sok, azt el lehet fogadni, de egyet nem tehetünk: nem hagyhatjuk Székelyföldet csendben és észrevétlenül elsüllyedni.
Tűzoltás vagy „mosogatás”? – A tervezés hiánya
Van azonban egy sokkal mélyebb probléma, amiről őszintén kell beszélnünk. Amit most végzünk – a mindennapi ügyintézés, a hólapátolás –, az tűzoltás. Muszáj megcsinálni, mert különben megáll az élet.
Olyan ez, mint az otthoni házimunka. Lehet egy napig nem mosogatni, lehet egy hétig halogatni a nagytakarítást. De ha egy évig nem rakjuk rendbe a konyhát, ha hagyjuk felgyűlni a koszt, utána hiába akarunk vendéget hívni: a ház alkalmatlan lesz rá.
Most mintha ez történne a jövőnkkel is: mintha nem „mosogatnánk el”, csak várnánk a csodát. A szakmai műhelyek, az ágazati egyeztetések, a jövőtervezés sok helyen fiókba került. Nem készülnek kellő mélységben azok a térségi, megyei és kárpát-medencei tervek, amelyek kijelölnék, merre tartunk 5–10 év múlva. Ez veszélyes, mert a tűzoltás önmagában nem jövőépítés.
A politikus nem könyvelő
Sokan tévesztik össze a politikust a könyvelővel. Tisztelet a könyvelőknek: az ő munkájukra égető szükség van, látni kell, mi van a bankszámlán, ki kell fizetni a számlákat, rendezni kell az adósságot. Ez az alap.
De a politikus dolga ennél több. A politikus feladata a teremtés: megmozgatni az emberek fantáziáját, összekötni a magántőkét a közpénzzel, a vállalkozó ötletét a pályázati lehetőséggel, a helyi kezdeményezést az országos és uniós forrásokkal. Perspektívát kell nyújtani, nem csupán költségvetési sorokat kezelni.
Az a vezetés, amely elhiszi magáról, hogy egyedül is elég okos, és nincs szüksége a szakmai egyeztetésekre, óriási hibát követ el. Ez a „gondolatban leszegényítő politika” egyenes út az elvándorláshoz: a fiataljaink nem a hó vagy a hideg miatt mennek el, hanem azért, mert nem látják, hogy valaki 10 évre előre tervezné a jövőjüket.
Országos felelősség, kárpát-medencei egység
A jövőtervezés nem állhat meg a megyehatárnál. Egy olyan időszakban, amikor egész Európában nő a bizonytalanság, háború, gazdasági feszültségek és biztonsági kihívások veszik körül a mindennapjainkat, különösen fontos, hogy a magyarság kárpát-medencei erejét egységben tudjuk megőrizni.
Ez nem csak érzelmi kérdés. Ha nem hangoljuk össze az erőinket, ha nem tartjuk fenn a hidat az anyaország és a határon túli közösségek között, akkor kevesebb esélyünk lesz megvédeni az érdekeinket Bukarestben, Brüsszelben és a tágabb térségben. Nekünk, erdélyi magyaroknak az is feladatunk 2026-ban, hogy a jelenlegi, nemzetben gondolkodó magyar kormánnyal partnerségben gondolkodjunk az áprilisi választások után is.
Ha van erős, nemzeti elkötelezettségű kormány Budapesten, amely érti a kisebbségi lét kihívásait, akkor van, akivel szövetségben, közös stratégiában tervezhetjük meg a következő 5–10 évünket: az oktatás, a családtámogatás, a gazdaságfejlesztés és az ifjúságpolitika terén. A tét az, hogy a kárpát-medencei magyar közösségek – köztük Székelyföld – megőrizzék népességi, gazdasági és kulturális erejüket, és ne lassú elszivárgás legyen a sorsunk.
Ezért mondom: nem elég csak a napi költségvetési vitákra figyelni. Nemcsak azt kell néznünk, mennyi pénz van ma a számlán, hanem azt is, milyen jövőt építünk a most húszas éveiben járó fiataljainknak. Ehhez összehangolt magyar–magyar párbeszéd kell, Kárpát-medence-szerte.
Csapatjáték: a kapus ne rugdossa a csatárt!
2026-ban vissza kell térnünk a csapathoz. A focihasonlatnál jobban semmi nem írja le a helyzetünket: egy meccset nem lehet úgy megnyerni, ha mindenki ugyanazt csinálja.
Kell, aki a kapuban áll: védi a hálót, fizeti a számlákat, vigyáz a biztonságra. De kell hátvéd, kell középpályás és kell csatár is: aki rúgja a gólokat, aki viszi előre a csapatot, aki a víziót hozza.
A baj ott kezdődik, amikor a kapus elkezdi rugdosni a saját csatárának a bokáját. Amikor ahelyett, hogy passzolnánk, gáncsoljuk a csapattársat, csak azért, mert ő más poszton játszik, mert ő „támad”, a másik meg „véd”. Így nem lehet meccset nyerni Székelyföldnek, sem Hargita megyének, sem a kárpát-medencei magyarságnak.
Felhívás 2026-ra
Én abban tudok és fogok idén még többet dolgozni, hogy legyenek gólok: hogy legyen vízió, legyen jövőkép, legyen miről beszélni 5–10 év múlva is. Tisztelem azt, aki a kapuban áll és a számlákkal küzd, mert tudom, hogy nélkülük sincs győztes meccs. De kérem a „kapusokat” és a „hátvédeket”: játsszunk végre egy csapatban.
Arra hívom a szakmákat, a civileket, a vállalkozókat: 2026 januárjában kezdjük el újra a közös tervezést. Lapátoljuk el a havat, oltsuk el a tüzet, de üljünk le a tervezőasztalhoz is. Dolgozzunk együtt azon, hogy Hargita megye, Csík-térség, Székelyföld és a kárpát-medencei magyar közösségek ne csak elszenvedői, hanem alakítói legyenek a következő évtizednek.
Boldog, cselekvő és gólerős új évet kívánok mindenkinek!
Borboly Csaba
Hargita Megye Tanácsának alelnöke
