Válasz a román kommentárokra

Köszönöm blogom román olvasóinak, hogy ilyen szép számban olvassák a honlapomat. 20-an, 30-an szokták olvasni, de a legutóbbi bejegyzésre több mint 700-an kattintottak rá a mai napig, és azt gondolom, ez a nagy szám annak köszönhető, hogy a médiában e bejegyzés hírverést kapott.

Mielőtt egyenként válaszolnék a hozzászólásokra, fontosnak tartom általánosságban kiemelni, hogy azokat olvasva az az érzésem, hogy ránk, romániai, erdélyi magyarokra úgy tekint a többségi románság, különösen azok, akiknek nincs napi kapcsolatuk velünk, mint valami bevándorlókra, akik idejöttek és követelőznek, mindenféle extra jogokat akarnak maguknak. Ebből a szempontból fontos leszögezni, hogy évszázadok óta itt élünk, részesei vagyunk ennek az országnak a gondjaival, bajaival, örömeivel együtt. A magyar és a román történetírás ugyan eltér egymástól, de több évszázados együttélés után tárgytalan a kérdés, hogy ki volt itt előbb, kié ez a föld. Ez a föld közös, azoké, akik évszázadok óta lakják, etnikai hovatartozástól függetlenül.

A másik dolog, amire fontos felhívni a figyelmet, hogy Románia részese számos kisebbségvédelmi egyezménynek, amely szabályozza, hogy megmaradása, kultúrája, hagyományainak ápolása érdekében valamennyi kisebbség használhatja nyelvét, szimbólumait. Sőt olyan nemzetközi szerződésnek is része Románia, amely kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek hátrányára nem lehet megváltoztatni a közigazgatási beosztást, ez azonban most nem tartozik ide. Ami a lényeg, hogy egy kisebbség számára fontos szimbólumokat a többségi nemzet részéről nem érheti atrocitás, nem tilthatja be, nem korlátozhatja használatukat. A szimbólumok egy nemzeti, nemzetiségi kultúra részét képezik, és ezeket az államnak védenie kell.

Tehát a nagy felháborodást keltő blogbejegyzésemben én a nemzetiségi szimbólumokról beszéltem, arra utaltam. Írásom a prefektus úr Hargita megyei önkormányzatoknak írt, idegen államok zászlóira vonatkozó felhívásával egy időben született, de attól függetlenül. A prefektus úr nem tudott a bejegyzésemről, és én sem tudtam az ő felhívásáról. Természetesen a közbeszédben a kettő összekeveredett, pedig valójában két különböző dologról szól: a prefektus úr felhívása a törvény idegen államok zászlóinak használatára vonatkozó rendelkezéseinek betartására vonatkozik, az én bejegyzésem viszont a nemzetiségi szimbólumok tiszteletben tartásáról.

Tehát a lényeg az, hogy az én írásom apropóját az adta, hogy 2009-ben Hargita Megye Tanácsa elfogadta megyénk új zászlóját, amit a köztudatban székely zászlóként ismernek. A döntés meghozatalához két ok vezetett. Egyfelől e zászló használata elterjedt megyénkben, a helyi közösség többsége magáénak vallotta, másfelől viszont használatát mindenféle okokra hivatkozva a rendőrség, a prefektúra munkatársai büntették, zaklatták a zászlót használókat. E helyzetnek véget vetett a kék-arany színű lobogó megyezászlóként való elfogadása, de sajnos egy legutóbbi bírósági döntés az erre vonatkozó megyei tanácsi határozatot hatályon kívül helyezte. Így most van egy vitás helyzet, egy probléma, ami korábban a román törvények szerint rendezve volt, most megint felbukkant, és ez nem jó. A blogomban erre a kérdésre utaltam, ezért címeztem a bejegyzést a prefektusnak. Elismerem, a Belfast szó használata nem volt szerencsés, a román–magyar viszony ugyanis vitákon, megegyezéseken, párbeszéden alapszik, nem erőszakon.

Soha nem rejtettem véka alá, hogy Románia kisebbségeket szabályozó jogi kerete tiszteli és védi a kisebbségi jogokat, számos vonatkozásban akár nagyvonalúnak is nevezhetjük más országokkal való összehasonlításban, de mint minden, az sem tökéletes, és vannak viták, problémák, amelyek közös erőfeszítéssel mindenki megelégedésére orvosolhatók.

Mielőtt a konkrét válaszokra rátérnék, arról is szeretném blogom olvasóit tájékoztatni, hogy e kérdések vonatkozásában konzultációt kezdeményezek a prefektus úrral, megyénk románságának képviselőivel, ugyanis a folyamatos párbeszéd az alapja annak, hogy mi itt, ahol élünk, egyről a kettőre jussunk.

Tehát rátérve a kommentekre az egyes hozzászólásokra név szerint válaszolok:

Attila:

Nem tudom, hogy a zászlók használatának kérdését Amerikában, Németországban és más országokban miként szabályozzák, de azt tudom, hogy mielőtt a megyénk magyarságának fontos székely zászlót nem tettük meg megyezászlóvá, addig bizony egyes rendőrök büntetésekkel fenyegettek akár magánszemélyeket is, ha kitűzték a házukra. Számos olyan fotót láttam, és minden bizonnyal Ön is látott, ahol az USA-ban élő román vagy magyar magas zászlórúdra felhúzta a román vagy a magyar zászlót, és nemcsak a nemzeti ünnepen, hanem egész évben. És ez ott senkit nem zavar. Ha már összehasonlítunk országokat, akkor olyan országokat érdemes hasonlítási alapul venni, amelyek jelentős, őshonos (nem bevándorolt) kisebbséggel rendelkeznek. Ilyen Finnország, ahol jelentős svéd kisebbség él, vagy ilyen Dél-Tirol Olaszországban. Hosszan lehetne sorolni, hogy ezek az országok mit értenek kisebbségvédelmen, mindenesetre ha csak azt mondom, hogy Finnországban nem  lehetsz egyetemi oktató, köztisztviselő, ha nem teszed le a svéd nyelvvizsgát, akkor azt gondolom, hogy ebből leszűrhető, hogy a kisebbségvédelem nagyon komplex dolog.

Ami Ukrajnát illeti, ott él 150 ezer magyar és 300 ezer román, tehát ott jól jönne a közös, magyar–román fellépés a regionális nyelvekre vonatkozó törvény végrehajtása érdekében.

Catalin:

Azt írja, hogy befogadtak bennünket ebbe az országba. Ön hibásan közelíti meg ezt a kérdést. Mi nem emigráltunk azokba a falvakba, városokba, ahol élünk. Státusunkat ne vegye egy kalap alá az olaszországi románokkal vagy az utóbbi években Londonba és környékére kitelepedett 100 000 magyar állampolgár státusával. Itt élünk ezer esztendeje.

Ionut:

Az idegen államok zászlóinak használatát egy kormányrendelet szabályozza. Az én blogbejegyzésem Hargita Megye Tanácsa, tehát egy romániai közigazgatási szerv döntése alapján megyezászlóvá tett lobogó ügyében fogalmazódott meg, nem a magyar állam zászlaja ügyében.

Vali:

A német állam a Magyarországról Németországba emigrált magyarok gyerekeinek oktatására létrehozott egy nagyon szép kastélyban egy középiskolát Bajorországban. Tette ezt annak ellenére, hogy Németországban nem élt őshonos magyar kisebbség, hanem a németországi magyarok mind emigránsok voltak, ahogy a németországi románok is. Az emigránsok, illetve kivándoroltak helyzetét, mint amilyenek például az olaszországi, spanyolországi románok, nem lehet egy kalap alá venni az őshonos kisebbségek helyzetével. A két dolgot külön kezeli a nemzetközi jog, és minden állam belső joga is. Arra kérem, ne vegyen bennünket egy kalap alá a Romániába bevándorolt szírekkel, kínaiakkal.

Összefoglalva a tanulságokat, én azt látom, hogy mint minden kényes kérdésben, így a nemzetiségek jogállása tekintetében is komoly lemaradásai vannak a szellemi, politikai elitnek. Nem akarok mások nevében beszélni, de az biztos, hogy e téren az RMDSZ-nek komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy eloszlassa azt a számos románban kialakult hamis képet, hogy a romániai magyarság egy követelőző, kiváltságokra törő nemzeti közösség. Pedig nem az. A kibeszéletlen dolgokat ki kell beszélni, és ebben azt gondolom, hogy a felelősség nem is az országos szellemi, politikai eliteké elsősorban, hanem a helyi közösségek vezetőié, véleményformálóié. Áldozatvállalással jár, de fel kell vállalnia mindenkinek, románnak, magyarnak egyaránt.