fbpx

A hétvégi hatósági vegzatúra margójára

Hogy mire képes egy állami bürokrácia, ha helyi termelőkről van szó, azt a magyarországi Káptalantóti egykori termelői piacának története megmutatta. A piac közeli Balaton-felvidéki településen lakó rokonom mondta, hogy ott nyáron megfordult a magyarországi politikai, szellemi, művészeti elit számos képviselője, minisztertől kezdve akadémikusig mindenki. Vásároltak, szerették, és mégis egyik napról a másikra lakat került a piacra. Megölte a bürokrácia. Hiába a sok befolyásos vásárló, ellehetetlenítették.

Havonta egyszer a megyeháza oszlopcsarnokában mi is termelői piacot szervezünk, és mára ez már legalább 100 családnak jelent egzisztenciát vagy a családi jövedelem kiegészítését. Egyébként ebből nőtte ki magát a Székely termék mozgalom, és ma már nemcsak Hargita Megye Tanácsa épületének oszlopcsarnokában van székely termelői, feldolgozói piac, hanem Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen, de lesz Nagyszeben és Bukarest piacain is székely termék. Említhetem még a nagy üzletláncokat Magyarországról. Van tehát Székely termék, Átalvető márka, van a Góbé termék, Székely gyümölcs és még számos más kezdeményezés, tehát beindult egyfajta pezsgés e téren Székelyföldön. Sok termelő, akit a közvélemény nem ismer, nekifogott dolgozni, a parlagon hagyott földet megművelni, az elhanyagolt gyümölcsösöket metszeni, kiskertekben termelni. Elkezdtek hinni az emberek, és már nemcsak hisznek, hanem cselekednek is, menjen el bárki Székelykeresztúrra, és nézze meg az 500 Nyikó es Küküllő menti gazda összefogásából feltámasztott tejfeldolgozót, és akkor láthatja, hogy nem a levegőbe beszélek. Ma már több ezer székely családnak jelent mindez valamilyen módon megélhetést vagy kiegészítő jövedelmet, vagy legalább egy álmot, aminek köszönhetően látja a fényt az alagút végén. Tehát van mit veszíteni.

Nálunk is van bürokrácia, mi is megtapasztalhattuk a káptalantóti piacon történt vegzatúrákat, illetve megtapasztalhattuk volna korábban is, ha a piac ideje alatt minden alkalommal nem silbakol ott le és fel a megyei tanács elnöke, és nem elegyedik szóba az eladókkal. Hosszasan időztem a vásáron valamennyi alkalommal, jó bő lére eresztettem az ott-tartózkodásaimat, mert tudtam, hogy tudják mások is: szívügyem ez a piac, és mostanáig így sikerült az ellenőrzéseket normális mederben tartani. Ezért tudott és ezért is tud a mai napig működni a piac. Az elmúlt hétvégén viszont történt egy új fejlemény, e cikkben részletesen elolvasható.

Feltevődik a kérdés, hogy miért kellett egy kommandót küldeni Brassóból a székely termelőkre. A választ, gondolom, tudja mindenki. Aminek az elnevezésében benne van, hogy székely, arra rá kell rontani, ez az ukáz Bukarestből. Volt még ilyen, nem ez az első, de mostanáig ezek a támadások megmaradtak politikai síkon – kultúra, nyelvhasználat, jelképek terén. Sajnos most egy fokozattal feljebb kapcsoltak, és azt támadják, ami egzisztenciális szempontból minél több székely családnak fáj. És ez nem vicc.

Mi a teendő ilyenkor, kérdem én?

Írjunk petíciókat, szervezzünk tüntetéseket?

És mire megyünk vele, kérdem én?

Mi ellen fogunk tüntetni?

Harminchat uniós direktívát rántanak elő egyből, amiről mind kimutatják, hogy megszegték a helyi termelők. Olyan ez, mint a nyuszikás vicc, hiába veszi elő nyuszika a füstszűrős meg füstszűrő nélküli cigarettát, mert akkor azért ugranak rá, hogy na nézd meg, megint sapka van a fején. Ha nincs sapka, akkor meg azért.

Káptalantótiban, Magyarországon úgy kicsináltak egy termelői piacot a bürokraták, mint a sicc.

Nálunk ne tudnák véghezvinni ugyanezt? Ne vicceljünk!

És a termelői piac csak egy dolog. Megjelent a székely tankönyv. Volt egy kis szokásos ellenőrzés, politikusi nyilatkozatok, minisztériumi fenyegetés, de elült a dolog. Addig mondtuk, addig magyaráztuk, hogy belátták, egy tankönyvtől nem omlik össze a világ. Rájöttek Bukarestben, hogy árnyékra vetődnek, abbahagyták. Ma már túl vagyunk a tankönyv húszezredik példányán. Keresztbe tehettek volna? Igen, mindennek keresztbe lehet tenni. Mondom ezt főleg azoknak, akik ígérgetésen meg autonómiakoncepció-gyártáson és más hasonlóan nemes tevékenységen túl az égvilágon semmi kézzelfoghatót nem csináltak közéleti szereplőként.

Még számos tervet készülünk megvalósítani:

– a székelykeresztúri tejfeldolgozó mintájára a megye másik három térségében is tejfeldolgozót kell létrehozni gazdaösszefogással;

– sok kis gyümölcsfeldolgozó van engedélyeztetés és kivitelezés alatt;

– kisvágóhidak állnak beindításra készen;

– gazdaképző programok, az agrár-szakoktatás átalakítását célzó programok stb.

Ez csak az agrárium meg a hozzá kapcsolódó feldolgozás, de nagyon jól tudjuk, hogy megyénkben óriási szálláskapacitást sikerült létrehozni panziókban. Többségük az év nagy részében üresen áll, nem termel hasznot. Óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy túl tudják élni a mostani válságos időszakot. Célzott, jól irányzott ellenőrzésekkel, megleckéztetésekkel és a szombatihoz hasonló brassói ellenőr-kommandók kiküldésével e panziók többségükben ellehetetleníthetők, és akkor még nem is beszéltünk a székelyföldi politikai cirkuszokkal óhatatlanul járó forgalomcsökkenésről, ugyanis a turista már csak olyan, ha magyar, ha román, ha akármilyen állampolgárságú, nemzetiségű, hogy kikapcsolódni olyan helyre megy, ahol nyugalom van, és csend, nem pedig idegesség meg cirkusz. Egységes sípályarendszert akarunk a Hargita-hegységben, olyat, ami méltó versenytársa lehet számos alpesi sípályarendszernek, és ez is olyan folyamat, amelynek ezer helyen tehetnek keresztbe a hivatalok, ha úgy akarják.

Hosszasan sorolhatom tehát, hogy mennyi minden fojtható el, akadályozható meg, gáncsolható el. Tulajdonképpen minden.

Visszamehetünk a 90-es évek elejének nagy nihiljébe, illetve már oda sem, mert a 90-es években nem volt a székely fiatal zsebében vízummentesen használható világútlevél, és Hegyeshalmon túl nem mehetett. Ma viszont van, a legtöbbnek kettő is, és London innen repülővel három óra, az egyhavi minimálbér feléből megvehető fapados repülőjeggyel. Nem könnyebb pizzafutárnak lenni a Mann-szigeteken, mint nyűglődni a tehenekkel meg a medvével? És akkor még az orvosok, mérnökök, informatikusok előtt álló lehetőségekről nem is beszéltem. A havi kétszázötven eurós fizetést, ami itthon várja őket, kint két nap alatt megkeresik. Ha valaki azt gondolná, hogy az erdélyi magyar fiatal számára, ha itthon nem boldogul, a Kánaán Magyarország, az nagyon téved. A Marosvásárhelyen felszálló repülőgépen utazó erdélyi magyar fiatal, amikor Budapest fölé ér, már tízezer méter magasan jár, és Londonban landol. Ez a valóság, ideje lenne ezzel szembenézni. Ezért arra kérem mindazon közéleti szereplőket, akiknek úgymond nincs semmi megvalósításuk folyamatban, és azt gondolják, hogy nincs vesztenivalójuk a mostani hergelődéseken, hogy játszhatják a nemzetmentőt reggeltől estig, de hagyják abba. Ne akarjanak maguknak piedesztált tákolni a román–magyar cirkuszból! Azt javaslom, egy kicsit vegyenek vissza, ha nem egyébért, hát politikai, szavazatszerzési számításból, ami oly fontos számukra.

Lehet, egyesek nem tudják, de az emberek átlátnak azon, amikor valaki fél téglával döngeti a mellét, és ha majd a székely termelő, vállalkozó azért kell fizetgessen szép vaskos büntetéseket, mert a drága jó választottak már megint feszítettek egy nagyot tegnap is, ma is, és ezt csinálják holnap is, akkor lehetséges, hogy a ciklus végén nagy meglepetés éri a drága jó választottat. Aki még nem tudná, az emberek legnagyobb problémája napjainkban a munkahely, a megélhetés. Az autonómia alapja a családi egzisztencia. Aki ezt teremt, aki ezt a folyamatot segíti, az az autonómiát, a megmaradást építi. Aki nem ezt teszi, hanem előadja a légvárakat a sajtóban, feszít, és azon túl semmit nem tesz, az rombolja az autonómiát.

A másik dolog, amit itt még fontosnak tartok megemlíteni, az, hogy egy politikus, mondjuk, egy képviselő vagy egy polgármester, illetve a helyi önkormányzat meg annak apparátusa pályázatból vagy kormányzati támogatásból tud x kilométer utat aszfaltozni, x kilométer csatornát meg vízvezetéket lefektetni, ami nagyon jó, de napjainkban már kevés, mert ahhoz, hogy az aszfaltos utat a székely ember tudja használni, mondjuk, autóval, vagy hogy rácsatlakozhasson a vízhálózatra, és megfizesse a napról napra emelkedő közműdíjakat, jövedelemre van szüksége, munkahelyre vagy önálló és életképes, családját eltartó vállalkozásra, gazdaságra. Sajnos azt látom, hogy vannak jó páran, akik azt gondolják, hogy ha megvan ennyi és ennyi aszfalt meg csatorna, akkor hátra lehet dőlni, mással nem kell foglalkozni, sőt még egyesek közülük idegesek, ha azt látják, hogy a másik kínlódik, és aszfaltozáson meg csatornázáson túl mással is foglalkozik. Helyi adókból, megyei visszaosztásból vagy akár kormányzati, illetve uniós pályázaton megszerzett pénzből aszfaltozgatni nem nagy kunszt, az viszont már sokkal nehezebb, hogy olyasmivel foglalkozzon a helyi vagy országos választott/kinevezett, ami ezeken a beruházásokon túlmutat, tehát hogy azért dolgozzon, hogy életképes, összetartó és gyarapodó közössége legyen az általa vezetett településnek. Meggyőződésem, hogy a maradandó érték nem annyira az áhított beruházás, hanem a gyarapodó családok sokasága, a hit és a bizalom a székely jövőben. Márpedig ennek a biztosítását nem lehet 1 km úttal, egy doboz sportcsarnokkal meg az iskolára ráhúzott még egy emelettel, vendégszobákkal bővített kultúrotthonnal, x km csövezettel vagy kábellel biztosítani.

Nem lehet!

Ezek szükségesek, de nem elégségesek.

És amit még fontosnak tartok megjegyezni: Hargita és Kovászna megyében él az erdélyi magyarság egyharmada. Az összes többi szórvány vagy vegyes vidék, Maros megye meg Közép-Erdély, Partium magyarsága mind kisebbségben él, ha a településén nem is, de a megyéjében mindenképp. A legnagyobb magyar többségű város Sepsiszentgyörgy. Tehát arra is kellene gondolni, hogy a székelyföldi feszítésnek mi a kisugárzása, mi a hozadéka, mondjuk, egy olyan szórványtelepülésen, ahol a létszámhiányos magyar osztály fennmaradása a román polgármesterrel kialakított jó viszonyon meg az Erdélyben oly ismert élni és élni hagyni elven alapul.

Az autonómia-diskurzusra visszatérve, Aland szigetén így van, Baszkföldön úgy van, Katalóniában pedig amúgy van, Dél-Tirolról már nem is beszélve. Ezekkel a dumákkal lehet járni naphosszat a tévéket, rádiókat, csak semmi értelme, mert mi itt és most élünk, és én azt gondolom, hogy nekünk azzal kell foglalkozni, miként tudunk egyről a kettőre jutni, itt és most.

Meggyőződésem, sőt napi tapasztalatom, hogy az emberek ezt várják el tőlünk, politikusoktól. Azt várják tőlünk, hogy azokkal az eszközökkel, amelyekkel rendelkezünk, segítsük őket, hogy egyről a kettőre jussanak. Válság van, baj van mindenfelé, ellenzékben vagyunk, nagyon nehéz, én tudom – de nincs más út. Ha azt gondoljuk, hogy az „úgy kezdődött, hogy a komám visszaütött” történetekkel jutunk egyről a kettőre, akkor tévedünk.

Az, hogy bennünket, politikusokat, mocskol a bukaresti média, érnek mindenféle feljelentgetések, támadások, benne van a pakliban, de ha rajtunk túl mennek ezek a dolgok, tehát politikán kívüli embereket érnek hatósági támadások, akkor nekünk azon kell lennünk, hogy mindezeket visszaszorítsuk. Világos, hogy a jelenlegi kormányzatnak az az érdeke, hogy gerjessze a cirkuszt. Ennyire telik, kormányozni nem tud, emeli az adókat, és szolgáltatja a cirkuszt a román tévénézőknek, de ha ebben a folyamatban mi ahelyett, hogy csillapítanánk a rendelkezésünkre álló szerény kommunikációs eszközökkel a tüzet, inkább olajat öntünk rá, akkor én azt gondolom, nagy kárt okozunk azoknak az embereknek, akik bennünket bizalmukkal tüntettek ki a legutóbbi választáson. Helyt kell állni, de ésszel kell cselekedni, és ha valahol, hát Romániában sajnos hatványozottan igaz az a mondás, hogy csak az ökör következetes.

 922 total views,  1 views today

Hozzászólások
Loading...