A közösség szabályozó erejéről

A közösség mindent felülíró szabályozó erejéről  ír az alábbiakban vidékünk neves tudósa, dr. Barabási-Albert László. A hálózatok tudományának művelője összefüggéseiben nézi, vizsgálja a világ dolgait, a honi valóság értékesebb az Újvilág prizmáján át nézve. Tanulságos olvasmány, egy részletet kiragadtam belőle:

Erdély apró falvaiban minden esküvő előtt két-három nappal a mennyasszony házát öregasszonyok csoportja lepi el, akiknek az a dolguk, hogy számba vegyék a pernét, vagyis a kelengyét. Ez egy üzleti tranzakció formáját öltő szertartás. A perne asszonyok és a mennyasszony családja közötti kifinomult csereügyleteket régtől ránk maradt szokások és hagyományok szabályozzák. Ha végeztek a leltárral, az egyik perne asszony egész éjjel őrzi az értékeket, amíg másnap három lovas szekér nem érkezik. Az első az ágyneműért, a második a bútorért, a harmadik pedig minden másért.

Óriási kondérokban gőzölög az ízletes forró húsleves, szárazkolbászt, szalonnát tesznek ki a tányérokra, és színültig töltött pálinkás poharak sokasága gondoskodik róla, hogy mindenki jól érezze magát. A mennyasszony apja ceremoniálisan köszönetet mond mindazoknak, akik a szekerekre pakolják a kelengyét, és soha nem felejti el tréfásan hozzátenni, hogy „de vissza ne hozzák ám”. Ezután az avatatlan fül számára spontánnak tűnő nyelvtörők, közmondások és rigmusok litániája következik, amelyet pedig pontos rítusok szerint gondosan előadnak, valahányszor menyegző közeledik.

Miközben a család a barátokkal eszik-iszik, és hordják ki a kelengyét, egy asszony gondosan felügyeli minden egyes darab elhelyezését. Az ő dolga, hogy megfelelő helyet találjon a szekéren mindennek, legyen az törülköző, lepedő, párna, vagy akár a mennyasszony kislánykori babája. Ennek az asszonynak nem arról kell gondoskodnia, hogy mindennek jusson hely – egyedül arra kell ügyelnie, hogy minden darab jól látható legyen.

Ha a rakodással elkészültek, a perne asszonyok és férjeik hagyományos, színes népviseletbe öltözve végigparádéznak a falun a szekerekkel, miközben olyan hangerővel kántálják vidám rigmusaikat, hogy attól a halottak is életre kelnek. Tisztán csengő hangjukra az asszonyok otthagyják a konyhát, a férfiak az állatokat, mind kitódulnak az utcára, hogy a menetet figyeljék. Lármás gyerekek és kóbor kutyák követik a vidám csapatot, mert tudják, hogy ahol ilyen harsány a jókedv, ott csurran-cseppen valami enni-innivaló is. És az egész látványos, hosszadalmas ceremónia egyetlen célt szolgál, hogy a faluban mindenki szemügyre vehesse a kelengyét.

Székelyföldön a születés, udvarlás, házasság és halál színes szertartásai mind abban a hitben gyökereznek, hogy az ilyen jelentőségű események sohasem lehetnek magánjellegűek. Mi több, éppen attól válnak érvényessé, hogy a közösség is tanúja lehet. Akinek a születését nem kíséri megfelelő keresztelési szertartás, arról azt mondják, „úgy kapta a nevét, mint a kutya”, akik nem mentek át az udvarlási és esküvői szertartásokon, azok „úgy élnek együtt, mint a kutyák”, akit pedig a megkívánt szentségek nélkül helyeztek örök nyugvóhelyére, azt „úgy temették el, mint a kutyát”. Isten dicsőségére, emberek tetszésére, fohászkodik a székely, tudván, hogy a cselekedeteinek Isten és a falubeliek tetszését egyaránt el kell nyerniük. Mindennek mások füle hallatára kell történnie ott, ahol a szokások és szertartások nem sokat változtak azóta, hogy Székely Dózsa György egész életét megváltoztató útjára indult.

Minden falubéli életét olyan szorosan követik, hogy szerelem, impotencia, lopás, betegség, nehézség, barátság vagy gyűlölet, egyszóval semmi nem maradhat sokáig  rejtve mások előtt. Mindent tudni a szomszédunkról korántsem szégyenletes dolog, inkább felelősség, a közösség egységének és jólétének lényeges tényezője. Egy ilyen erdélyi faluban az Egyesült Államokban általunk oly magasra értékelt, mindenre kiterjedő magánszféra jóformán ismeretlen.

Mindezt persze nem valami szeszély, hanem a szükség hozta így. Ennek a nehezen megművelhető, embertelenül hideg telek által keményre fagyasztott, és a Kárpátok méltóságteljes fenyvesei közé szorult földnek a lakói ma is kölcsönös munkára és gazdasági rendszerre építik fel az életüket. Az életben maradáshoz béke és válságok idején egyaránt szükségük van egymás segítségére. Aki nem vesz részt a kölcsönös szívességeknek és segítségnyújtásnak ebben a hálózatában, az a jólétnek, sőt fennmaradásának esélyeit ássa alá, és hamarosan a közösség peremén találja magát.

A székelyek megfigyelésével felismerhetjük a magánszférákat meghatározó alapvető egyenletet. Minél  függetlenebb egy közösség, annál kevésbé vágyik magánszférára. Minél inkább szükségünk van családunkra és barátainkra, annál kevésbé engedhetjük meg magunknak a zárkózottság luxusát. Csak Észak-Amerikában és Nyugat-Európában, ahol megélhetésünk alapja kizárólag a pénz, engedhetik meg maguknak az emberek, hogy egyedül legyenek. A mai kutatások egyre inkább azt jelzik, hogy boldogságunk és jó érzésünk azon múlik, mennyi és milyen közeli barátunk van. Ki mondhatja tehát, hogy jól tettük, amikor a boldogságot felváltottuk a magánszféra szentségével?

A Hargita Megyéért díjjal is kitüntetett, karcfalvi születésű, világhírű fizikus tudományos magyarázata erősíti azt, amit én is vallok: élni, embernek maradni csak közösségben lehet. Bár néha úgy érezzük, megfojt, „túl sok” az, amit szűk világunk ránk erőltet, be kell látnunk, hogy az őseinktől ránk maradt rituálék, szokások mind-mind szereppel bírnak. És segítenek abban, hogy ne sekélyesedjenek el ünnepeink, ne üresedjenek ki, ne váljanak puszta formasággá azok. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy a karácsonyi éneklés szerepe elsősorban az, hogy pirospozsgás, harsány gyermekraj lepje meg az egyébként magányában megszürkült idősek házát is. Vagy a szilveszteri búzahintéssel kísért jókívánságok miatt fel kell keresnünk szomszédainkat, barátainkat, le kell ülnünk egymás mellé egy pohár borra, ahol arra is lehetőség adódik, hogy az év során történteket megbeszéljük, a kisebb sértődéseket „kioltsuk”, ne hagyjuk elhatalmasodni, megkövesedni. Hiszen hamarosan jön a tavasz, együtt könnyebb kijavítani a közös kerítést, elültetni a pityókát.

Persze a média, a világ az sulykolja belénk, hogy éljünk csak magunknak, ne törődjünk senki mással, csak saját problémáink megoldásáért vagyunk felelősek. Azt akarják elhitetni velünk, hogy megszokott kis boltjaink (ahol kérdezés nélkül is tudják, hogy melyik pékség kenyerét szoktuk vásárolni) felcserélhetők a hatalmas bevásárlóközpontokra. Azt akarják megmagyarázni nekünk, hogy nincs szükségünk egymásra, jók, erősek csak akkor vagyunk, ha csak magunkra figyelünk. De én hiszem, hogy mi, székelyföldiek zsigereinkben hordozzuk azt a tudást, hogy együtt erősebbek vagyunk. Hogy két, három, sok ember jó kedvvel és közösen végzett munkája, a kaláka sokkal több, mint munka. Tudjuk, hogy nem kötelesek vagyunk egymáson segíteni, hanem jó egymásnak segíteni és jó tudni, hogy egy közösséghez tartozunk, ahol rajtunk is segítenek, ha szükség lesz rá. És azt is tudjuk, hogy jó együtt ünnepelni, mulatni.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok blogom minden olvasójának boldog, szép új esztendőt!