A per után — köszönet, számvetés, új út

Először köszönetet kell mondanom, és a legelején kezdem, 2013-nál. Amikor 2013 tavaszán letartóztattak és eltiltottak a munkámtól, Hargita megyében negyvenezer ember írt alá egy petíciót azért, hogy az ügyészség engedjen vissza dolgozni. Negyvenezer aláírás. Egy megyéből. Néhány nap alatt. Ez akkor nagy dolog volt — és ma is az. Nekik ma külön, nagy-nagy köszönet. Voltak közöttük, akik azóta megöregedtek, van, aki már nincs közöttünk. Az ő emlékük előtt is fejet hajtok.

Tizennégy év alatt sok mindent lehetett rólam olvasni, hallani. Feljelentéseket, fenyegetéseket, zsarolási kísérleteket, elvtelen és aljas megnyilvánulásokat. Volt olyan időszak, amikor politikustársak egy része azon dolgozott, hogy szabadságvesztésre ítéljenek. És mégis voltak, akik mellettem álltak. A csíki és Hargita megyei közösség. Az RMDSZ-es kollégáim döntő többsége. A jogi képviseletem. A barátaim. A szomszédok, akik az utcán megálltak és egy szót szóltak.

Köszönet a családomnak. A feleségemnek, aki attól a pillanattól, hogy bevittek, állta a sarat, mint Zrínyi Ilona. Négy gyerekről kellett gondoskodnia, és közben mérlegelnie, hogy mi lesz velünk, ha a rendszer nem működik. Hogyan tud egyedül tovább gondoskodni négy gyerekről, ha egy nagy összegű elkobzás megtörténik. Erre kellett gondolnia, miközben mellettem kitartott. Ez nem szó volt. Ez tett volt, tizennégy éven át.

És egyet sajnálok ma. Édesapám ezt már nem érhette meg — idén februárban ment el. Ő volt a legnagyobb politikai tanácsadóm. Ha ma itt lenne, most könnyebb szívvel mondanám mindezt. Neki is köszönöm mindazt, amit tőle kaptam.

Ide tartozik még egy gondolat. 2013-ban, amikor bevittek, én azt akartam, amit ma is akarok: építsünk utat, segítsünk az embereken ott, ahol gond van. Akkor is ez volt a fontos. Az az út ma is ott áll — egy réteg aszfalttal. És az életemből elvett tizennégy évvel.

A per mögött — politika volt, nem jog

Most pedig valamit ki kell mondanom, mert tizennégy évig nem mondtam ki elég erősen — és ezt most nem tudom megkerülni.

Ezek a feljelentések nem a semmiből jöttek. Politikusok voltak mögöttük. Nem véletlen egybeesésekről beszélek. Konkrét emberekről, konkrét szándékkal. A cél nem az igazságszolgáltatás volt. A cél az volt, hogy leterítsenek. Hogy elhallgattassanak. Hogy kivegyenek a közéletből.

És tudják, mi volt az egyetlen szó, amivel a munkámat megvetés tárgyává próbálták tenni? „Populista.” Ezt az egy szót ragasztották rám, valahányszor odaálltam egy egyszerű ember mellé egy hivatali ablaknál. Valahányszor kimentem egy faluba, meghallgattam a gazdákat, a tanárokat, a fiatalokat. „Populista.” Az elvárás az volt, hogy hallgassak. Hogy ne álljak ki. Mert az „a jó”.

Én ezt akkor sem fogadtam el, és most sem fogadom el. Nézzenek szét Európában, nézzenek szét a világban: mindenhol azok a politikai rendszerek dőlnek össze, ahol nincsenek bevonva az emberek. Ahol a döntéshozó fenn van, az emberek meg lenn, és a kettő között nincs beszélgetés. Súlyos gazdasági időket élünk. Sok a probléma a munkahelyekkel, az árakkal, az adókkal. Lehet, hogy ezekre nem lesz azonnal jó válaszunk. De legalább a normális párbeszéd legyen meg. Legalább figyeljünk egymásra. Ennyi elvárható. És aki ezt „populizmusnak” hívja, az szerintem valamit nagyon nem ért abból, mi tartja össze egy közösséget.

A megyei tanács és a dokumentált tények

Itt muszáj kimondanom valamit, amit tizennégy évig nem mondtam ki nyilvánosan. Egy politikustársam, akit én magam segítettem hozzá a megyei tanács elnöki tisztségéhez, a megyei tanács hivatalos nevében írásban kérte, hogy engem szabadságvesztésre ítéljenek, bezárassanak, és felmérhetetlen értékű összeget koboztassanak el a családomtól, a gyerekeimtől. A szülői ház értékét kamatos kamattal akarta visszafizettetni velem. Azét a szülői házét, amelynek az útján — hadd mondjam ki így — ő maga is rendszeresen hazajár a saját családjához.

Ezt tizennégy évig nem mondtam ki. Ma igen. Ma csak tény. És látom, ki hogyan viselkedett, viselkedik. Ez is jó tanulság. Akik más forgatókönyvre vártak, akik szurkoltak egy másik kimenetelnek — azoknak ma valószínűleg savanyú a szőlő.

És innen jön a lényeg: változásra van szükség a megyei tanácsnál is. Félúton vagyunk a mandátumból — még lehet. Nem személyekről beszélek elsősorban. Egy magatartásról beszélek. Nem lehet egy intézményt, egy megyei tanácsot arra használni, hogy vele büntessenek egy politikai vetélytársat. Nem lehet közpénzből, közhivatalból, közintézményből személyes leszámolást csinálni. Az intézmény nem tulajdon. A mandátum nem birtoklevél. Aki ezt nem érti, annak vagy változnia kell, vagy át kell adnia a stafétát (másnak a saját térségéből!).

És itt fontos, hogy ezt egyértelműen kimondjam: az RMDSZ-es kollégáim döntő többségével — nyugodtan mondhatom, kilencvenöt százalékukkal — jól dolgozom együtt, jó a viszonyunk, közösen visszük az ügyeket előre. Egy szűk körről beszélek. Talán a két kezemen meg tudom számolni azokat, akik évek óta rengeteg rosszat tesznek — az RMDSZ-nek is, a közösségnek is, nekem is. Róluk, és csak róluk fogok beszélni. Nem az RMDSZ-nek megyek neki. Az RMDSZ az én közösségem is. Éppen azért fontos, hogy ez a szűk kör ne rontsa tovább az egésznek a hitelét.

Magamról — nekem is változnom kell

Ha már változásról beszélek, magamról is beszélnem kell. Nekem is változnom kell. Igyekszem.

Az utóbbi években kevesebbet voltam itthon, mint szerettem volna. A brüsszeli munka, a Régiók Bizottsága, a több megbízás — ezek fontosak, és értékelik is a munkámat ott. De ez nem lehet mentség arra, hogy kevesebbszer találkozzam azokkal, akik megválasztottak. Ezért is indul az, amit lentebb bejelentek.

És még valamit ki kell mondanom: a tizennégy éves per rám is nyomot hagyott. Voltak pillanatok, amikor keményebb voltam, mint kellett volna. Voltak, akikkel türelmesebbnek kellett volna lennem. Változnom kell nekem is. Ezt tanultam meg ez alatt a tizennégy év alatt.

A feleségem szava — az egyszerű emberekről

A pertől való nyilvános távolságot ma megtörjük. A feleségem is szót kap, mert az, ami következik, közös munka.

Az ő útja más volt, mint az enyém. Nem a nyilvánosság előtt élte meg ezt a tizennégy évet. Ő azokkal az emberekkel találkozott nap mint nap, akik nem politikusok. Akiket megaláztak egy hivatali ablaknál. Akiket megvárattak. Akikkel éreztették, hogy nem érnek annyit. Akiktől papírokat kértek, amelyek nem is léteznek. Akiket egy vezetői utasításra elküldtek, hogy „jöjjön vissza jövő héten” — és jövő héten megint elküldtek.

Ő ezeket az embereket ismeri. Név szerint. Történet szerint. És tudja, hogy a megyei tanácsnál — a megye egyik legfontosabb intézményénél — néhány munkatárs úgy bánt egyszerű emberekkel az elmúlt években, ahogyan senkivel nem szabadna.

És itt fontos, hogy amit ő is kimond, azt én is aláhúzzam: a megyei tanács munkatársainak túlnyomó része becsületes, tisztességes ember. Rengetegen dolgoznak ott nap mint nap, jól, becsülettel, sokszor a saját idejük rovására. Nekik hála és megbecsülés jár. Nem róluk beszélünk. Egy szűk körről beszélünk, akik évek óta más mérce szerint járnak el — sokszor vezetői utasításra, sokszor magukat fedezve. És ez a szűk kör az egész intézmény jó hírét rontja. Nekik is árt.

Három munka, amit ma bejelentek

Első: Kézfogás az év végéig — a 2013-as aláírókkal.

Elindulok, és az év végéig végigjárom azokat az embereket, akik 2013-ban aláírták a petíciót. Negyvenezret. Kézfogásra, beszélgetésre, köszönetre — és félidős beszámolóra. Elmondom, mit végeztem eddig a mandátumomból. És megkérdezem: mit várnak a második féltől? Hogyan tudnak ők is részeseivé lenni ennek a munkának?

Nem kampány ez. A választás előtt még jó két év van. Ez egy tartozás. Tizenhárom éve ki nem fizetett tartozás. Akkor kiálltak mellettem, amikor a legnehezebb volt. Ma, hogy a per lezárult, én tartozom azzal, hogy visszamenjek és megköszönjem — személyesen, ahol csak lehet.

Az év végéig — ezt vállalom. Tudom, hogy sok. Tudom, hogy nehéz lesz Brüsszel és a hazai munka mellett. De megoldom, összehozom, meglesz.

Második: A hivatali visszaélések ellen — a feleségemmel közösen.

Elkezdjük összegyűjteni azoknak az embereknek a történeteit, akikkel a megyei tanácsnál — vagy más hivatalnál — visszaéltek a helyzetükkel. Aki úgy érzi, hogy hivatalnoki önkény érte, aki papírokat kellett újra és újra hozzon, akit megalázó módon kezeltek — annak lesz egy hely, ahová elmondhatja. Ahol tudunk, ott jogi segítséget keresünk. Ahol nem tudunk közvetlenül segíteni, ott legalább rendszerszinten láthatóvá tesszük, mi történik.

Ez nem lejárató kampány. Komoly, dokumentált munka.

Harmadik: A perirat mint tanulság — több mint 100 dosszié.

Van egy harmadik munka is, hosszabb kifutású, de talán a legfontosabb. A peremnek több mint száz dossziányi irata van. Tizennégy év, több száz tanúvallomás, szakvélemények, iratok, döntések. Ez az anyag mostantól kutatható, elemezhető. Szeretnék ebből egy kisebb, tanulságokat összefoglaló kiadványt készíteni — nem magamról, nem az én igazamról. Hanem arról, hogyan működik egy ilyen eljárás, mit tanulhatunk belőle a jogállamról, a hivatali viszonyokról, a politikai és jogi rendszer határairól.

Szívesen veszem olyan szakemberek közreműködését — jogászok, közigazgatási szakértők, kutatók, újságírók —, akik hajlandók az iratok alapján dolgozni, és a sokak számára fontos tanulságokat feltárni és bizonyítani. Nem politikai kiadvány lesz. Szakmai munka. A kifutása hosszabb idő, de elindul.

Még valamit el kell mondanom. Tudom, hogy sokan várják: mondok-e neveket. Ma nem mondok (mert ma az öröm nnepe! De majd, az is jönni fog!). Nem azért, mert nincsenek — vannak, dokumentáltan. Hanem azért, mert a felelősség kérdése nem egy Facebook-videón és nem egy blogon dől el. A megfelelő fórumok, a megfelelő időben, a megfelelő eljárásban fogják ezt megkapni. Ahol RMDSZ-es etikai kérdés van, ott az etikai testület. Ahol jogi kérdés van, ott a bíróság. Ahol politikai kérdés van, ott a választók.

Én nem a bosszú politikáját akarom. Én a valós politikai teljesítmény politikáját akarom. Amiben nem az számít, ki kit tett tönkre, hanem az, ki mit tett le az asztalra. Kimért maradok, de határozott. Türelmes, de következetes.

A per után nem hátradőlünk. A per után elindulunk. Én az emberekhez — az év végéig, a 2013-as aláírókhoz. A feleségemmel közösen a visszaélések ellen. És egy hosszabb munkába: a per irataiból közös tanulságokat.

Köszönöm a 2013-as negyvenezer aláírónak, az azt nélkülem megszervezőknek! Köszönöm a családomnak, a feleségemnek, a négy gyerekemnek, a barátaimnak, az ügyvédemnek, annak a sok politikustársnak akik értem kiálltak és amikor kellett segitettek, a munkatársaimnak (akkor és most!). És külön köszönöm édesapámnak — bárhonnan is néz most.

A munka folytatódik.

ÁLLUNK.