A Dél-Tirol–Székelyföld-találkozón elmondott gondolataim

Néhány javaslat, amely talán az elmúlt tíz év tapasztalata alapján megfogalmazható:

Amiről nem beszélünk, és kényelmetlen kérdés lehet mindkét etnikai csoportban: a konszenzusalapú közigazgatás, a különböző nyelvi/etnikai csoportok kölcsönös VÉTÓJOGA.

Tehát egy dél-tiroli autonómiaformában a román közösség egyetértése nélkül a székely többség nem érvényesíthetné akaratát. És fordítva.

Ott le tudták küzdeni az egymás iránti ellenszenvet.

Itt egyesek tagadják még a Székelyföld létét is.

Fontos még, hogy ki az, aki itthon érzi magát, és ki az, akiről a helyi, illetve országos többség úgy gondolja, nincs itthon.

A 2011-ben Csíkszeredában is megtartott szimpóziumon a dél-tiroli vendégek elmondták, hogy a régió olasz ajkú lakóit azért telepítették Dél-Tirolba, hogy elfoglalják a helyi közigazgatást, és nőjön az arányuk a térségben.

Úgy tartom, hosszú ideig irritálta a dél-tiroli olaszokat a tartomány többnyelvűsége, de a többségük mára már felismerte, hogy a német nyelvismeret csak előnyükre válhat, például nőnek a lehetőségeik a munkaerőpiacon.

Azt is olvastam, hogy az elmúlt húsz évben a dél-tiroli olaszoknál tulajdonképpen lezárult az ellenszenv és elutasítás időszaka. A német kultúra és nyelv iránti érdeklődés növekszik, egyre többen beszélnek németül és alakítanak ki valós kapcsolatot német nyelvű szomszédjaikkal, és az autonómia eszméje egyre elfogadottabbá vált.

Ugyanakkor azt is olvastam, hogy Dél-Tirolban élő olaszok – még ha nehézségek árán is – most már képesek Dél-Tirolt a „Heimat”-nak (hazának) tekinteni. Az együttélés kereteit egyre inkább az a kölcsönös felismerés határozza meg, hogy egymásra vannak utalva, és hogy egyikük sem tud felülkerekedni a másikon.

Sajnos a legtöbb esetben nálunk, Székelyföldön kölcsönös ellenszenv, gyanakvás létezik. Elég csak fellapozni a Hargita és Kovászna megyei román nyelvű sajtót, de akár a Maros megyeit is, és megnézni, miként reagálnak az általunk jogosnak vélt jogköveteléseinkre.

Hosszú az út a konszenzusig, de ezen dolgoznunk kell, együttélési paktumra van szükség, ahogy Kelemen Hunor szövetségi elnök mondta.

Tudom, persze nem lehet egy az egyben átvenni egy másik ország modelljét, a konszenzus viszont egyetemes fogalom, az mindenütt a világon csakis pozitív értelmű lehet.

Érdekeltté kell tenni őket a magyar nyelv megtanulásában. Jó lenne felmérni, hogy mekkora azon székelyföldi románok aránya, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul.

Ahogyan a románoktatásban úgy néz ki sikerült kiharcolni, – akár egy miniszter Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál való bepanaszolása, majd lemondása árán -, hogy opcionális speciális programok legyenek a nem román ajkú diákoknak, úgy kellene lobbizni Bukarestben azért is, hogy tegyék lehetővé legalább a székelyföldi, de még jobb lenne az erdélyi iskolákban a magyarórák választható tantárgyként való bevezetését a román tannyelvű iskolákban.

Hargita megyében támogattuk a román közigazgatási alkalmazottaknak szervezett magyar nyelvtanfolyamokat (Vasláb). Ezt a programot ki kellene terjeszteni, általánossá kellene tenni a székelyföldi önkormányzatoknál.

Meg kell találnunk azokat a gazdasági fogódzókat, amelyek etnikumtól függetlenül a régió javát szolgálják.

Úgy lehet lebontani ezeket az etnikai korlátokat, ha a helyi románságot minél inkább bevonjuk kezdeményezéseinkbe.

Mikor tekinthetik a helyi románok „Heimat”-nak Székelyföldet? Amikor magukénak is érzik az önkormányzati projekteinket.

Sepsiszentgyörgy, 2019. február 21.