„Gondolkodni, beszélni, cselekedni”, de csak megalapozottan, alátámasztva!

A mellékelt cikk szerint bányajáradék (redeventa) jogcímén a Petrom és a Romgaz egymilliárd lejt fizetett be a költségvetésbe 2012-ben. Ha lakosságarányosan, mondjuk, csak Hargita megyére visszaosztjuk ezt az összeget, akkor kijön ebből 17-18 millió lej, tekintettel arra, hogy Románia lakosságának 1,5 százaléka él megyénkben. Ha bevesszük a kalkulusba Kovászna megyét is, akkor kijön 2,6 százalék lakosság, tehát 26 millió lej.

Természetesen nemcsak a földgázból és kőolajból származik a költségvetésnek bevétele, hanem más típusú bányákból is, illetve a mi borvizünkből is. E jogcímen a Hargita megyei ásványvizes cégek a költségvetésbe befizettek összesen 2013-ban 8,7 millió lejt. Ezen összegből a borszéki, szentkirályi és tusnádi kutakból is ásványvizet töltő (SNAM) cég fizetett be 7,3 millió lejt. Az illetékes hatóság által küldött adatokból összeállított táblát mellékelem.

Feltételezem, hogy Kovászna megyében az ásványvíz után befizetett járadék nem éri el a Hargita megyeit, tehát az biztos, hogy  a két megyében e jogcímen befolyt összeg közelebb van a 10 millió lejhez évente, mint a 15 millióhoz. Ehhez képest, csak földgázból és kőolajból a két megyére jut 26 millió lej, és akkor még nem beszéltünk a többi, e jogcímen befolyó állami bevételről. Nem mondom, van némi bevételünk, vannak megyék, ahol még ennyi sincs, mégis, ha a jelenlegi rendszert felváltaná egy olyan, ahol a bányajáradék helyben marad, azon egy Hargita-Kovászna-Maros megyéből alkotott térség nem sokat nyerne, különösen nem, ha e térségből kiesne a számos gázkúttal rendelkező segesvári térség. Nagyon látványos, nagyon hangzatos tévhit az, hogy a bányajáradék, ha helyben maradna, azzal Székelyföld milyen jól járna.

Amikor alakult a második Boc-kormány, tehát a 2009-es államfői választást követően, mindenki küldhetett Bukarestbe javaslatot, hogy mi kerüljön be az RMDSZ-PDL-kormányprogramba. A bányajáradék bizonyos hányada maradjon helyben, én küldtem be ezt a javaslatot. Be is került, ahogy az rendjén van, majd ahogy lenni szokott a romániai kormányprogramokkal, semmi se lett belőle a papír sok mindent elbír alapon. Az alábbi számokat elnézve azt mondhatom, hogy e javaslatnak nem Hargita és Kovászna megye lenne a nyertese, hanem azok a megyék, amelyekben nagy mennyiségben kőolajat, főldgázt és értékes ércet (arany, ezüst) vagy szenet bányásznak. Prahova, Bákó, Szeben, Gorj megye, és ha beindul ar aranybányászat, akkor Fehér megye. És akkor még nem beszéltünk az ország legszegényebb megyéjéről, Vaslui megyéről, ahol ha sikeresek lesznek a palagázfeltárások, és helyben maradna a bányajáradék, akkor ott egyik napról a másikra kolbászból lenne a kerítés, és mi 0 lejt profitálnánk az egészből. Románia megyéi közül nem Hargita, nem Kovászna és nem Maros az, amely termeli a bányajáradékot. Tehát mi azon nyerünk, hogy minden más európai országhoz hasonlóan Romániában központosított bevételt jelentenek az altalaj kincsei után az államnak járó bányajáradékok. Ez nekünk jó, Prahovának és még néhány megyének viszont nem. Ami azonban rossz, és amiről kell beszélni, hogy a központosított bevételből mennyi kerül vissza, mondjuk, lakosságarányosan. Ez egy másik kérdés, erről van értelme beszélni, és még sok minden másról, de amely állítás nem állja meg a helyét, azt nincs mit erőltetni.

Még egy adat. Megyénk egyik településén meglehetősen jól működő kőbánya évi 1000, azaz ezer euró bányajáradékot fizet. Lehet osztani és szorozni.

A fenti adatokat Hargita Megye Tanácsa gazdasági stratégiájához gyűjtöttük, egyebek mellett az Országos Ásványkincshatóságtól a következő levelet kaptuk.

Természetesen van, aki azt mondaná, igen, de nálunk nemcsak ásványvíz van, hanem más is, mondjuk, Parajdon só, még néhány kőbánya, és nagyjából ennyi. Van egy felhagyott rézbánya Balánbányán és még néhány más a megyében, de mind kimerült, felhagyott bányák, amelyek után óriási környezeti károk maradtak. Ami még működik, az által a néhány bánya által évente befizetett összeg nem jelentős, nem tétel. De nincs mit búsulnunk, mert azzal, hogy nem igazán van és nem is igazán volt bányászható mennyiségben ásványi anyag hegyeink gyomrában, azzal nem mi veszítünk, hanem a központi költségvetés. El kell menni Balánbányára és más felhagyott bánya köré épült településre, hogy lássa az ember, jobb ez így, ahogy van.

Amennyi kell a borvízhez, annyi van a föld gyomrában, az nekünk elég, és arra lehet építeni turizmust, amiből az embereknek van bevétel, nem a központi költségvetésnek.

Van az a mondás, nem mind arany, ami fénylik. E mondást parafrazálva, attól, hogy első hallásra valami okosságnak tűnik, attól még nem biztos, hogy az. Nem mind igaz, ami olyan jól mutat a sajtó hasábjain, a közbeszédben. Tehát komoly dolgokról csak komolyan, azt ajánlom mindenkinek. Egyébként is, a lényeg az, hogy Székelyföld legfőbb erőforrása az az emberi közösség, amely lakja e térséget.

Itt vannak az igazán nagy lehetőségei Székelyföldnek.

Természetesen vannak komoly természeti erőforrásaink, amelyek közösségeinket szolgálják, például az erdők. Azoktól sok ezer ember munkahelye, sok tízezer család bevétele függ. Az erdő erőforrás, ott van tennivaló, és azzal kell foglalkozni. De a „tudod-e komám, hogy ha a székelyföldi bányajáradék helyben maradna, nekünk milyen jó lenne” típusú mítoszok valós, megalapozott állításként való tálalását nem ajánlom a közvitákban részt vevőknek.

Nem elhanyagolható erőforrások az ásványvizek sem, de közel sem jelentenek akkora bevételt, amekkorára a térség gazdaságát alapozni lehetne. Nem érdemes az álmok álmodóit játszani, mert előbb vagy utóbb jön a rideg ébredés, és akkor jön rá az ember arra, hogy azt az időt, amit álmodozással töltött, hasznosabbra is lehetett volna fordítani.