Néhány megjegyzés az autonómiastatútum tervezetéhez

A székelyföldi autonómiastatútum tervezetére szükség volt, hogy ne csak egyetlen szóról beszéljünk, amely alatt mindenki mást ért, hanem tényleges mechanizmusokról, elvekről, szintekről, megoldásokról. Ezt a célt maximálisan teljesíti a tervezet, ezért köszönet mindazoknak, akik dolgoztak rajta. Az RMDSZ elnöke részéről pedig bátor lépés volt, hogy közvitára bocsátotta!

Egy közvita akkor lehet tartalmas, ha minél többen minél több véleményt, álláspontot fogalmaznak meg egy téma kapcsán. Tekintettel arra, hogy az elmúlt évek erdélyi magyar közvitáiban számos alkalommal megszólaltam, az autonómiastatútum közvitájában megvárnám, míg mások – különösen a politikán kívüli véleményformálók – megszólalnak. Mostanáig ez még nem következett be, de remélhetőleg az elkövetkező hetekben, hónapokban kibontakozik egy értelmes vita. Én megvárnám ezt, mert e törvénytervezet, illetve egyáltalán az egész dokumentumban követett koncepció kapcsán, mint három és fél választási cikluson át önkormányzati tisztséget vállaló politikus, vannak dilemmáim. Egy későbbi időszakban, elolvasva, megnézve, meghallgatva mások véleményét, paragrafusról paragrafusra elemezni fogom majd a tervezetet, de addig is, amíg ez bekövetkezik, lenne egy kérésem: van három olyan témakör e tervezetben, amely kapcsán a rendelkezések mihamarabbi módosítását/elhagyását javasolom, mert ezek megtartása mellett értelmes magyar–román közvita kialakulásának az esélye nulla, és ez nem lehet senkinek sem az érdeke. Ezek a következők:

1. A magyar nyelv kötelező oktatása

A 17-es cikkely esetében javasolom újrafogalmazni azt a rendelkezést, amely szerint a székelyföldi román tannyelvű iskolákban kötelező jelleggel kell oktatni a magyar nyelvet. Ha nem ez szerepelne a tervezetben, hanem az, hogy választható tantárgy, már egészen más lenne e javaslat megítélése. Egyébként meggyőződésem, hogy nemcsak Székelyföldön kellene lehetővé tenni a magyar nyelv oktatását idegen nyelvként a román tannyelvű iskolákban, hanem Erdély más térségeiben is, tehát a Partiumban, Dél-Erdélyben, Kolozsváron, Máramarosban. Ezrével, tízezrével vannak olyan magyar anyanyelvű gyerekek, akiket ilyen vagy olyan megfontolásból – vagy csak egyszerűen azért, mert a településen nincs magyar iskola, vagy mert gyenge a magyar iskola színvonala – román iskolába íratnak. Az ilyen fiatalnak esélye lenne megtanulni helyesen írni-olvasni anyanyelvén, ha a magyart opcionális tárgyként oktatnák. De tudjuk azt is, hogy több mint 200 ezer vegyes házasság van. Az e házasságokból született gyerekeknek is lehetőséget kellene adni arra, hogy ha román iskolába járnak, tanulhassák a magyart is. És természetesen, ha opcionális tárgy lenne akár Székelyföldön, akár Székelyföldön kívül, ezrével, tízezrével íratnák be a román szülők román gyerekeiket magyar nyelvórákra. Egy nyelv elsajátítását ösztönözni kell, nem kényszeríteni. Láthatjuk Székelyföldön, hogy a román nyelv oktatása e téren milyen „sikeres” a magyar gyerekek körében.

2. Régiós vagyon, bányajáradékok kérdése

A régiók és megyék köz- és magánvagyona című V. fejezetet, javaslom, úgy, ahogy van, törölje a tisztelt Bizottság. Eltekintve attól az egyáltalán nem mellékes körülménytől, hogy amikor komoly, a közigazgatási, polgári jogban napi gyakorlattal rendelkező jogászok elolvasták e rendelkezéseket, a hajuk az égnek állt, én mint egy földhözragadt önkormányzati politikus megsúgnám a Bizottság tagjainak, igen komoly erőfeszítésünkbe és bukaresti lobbitevékenységbe szokott kerülni, hogy a lerobbant megyei utakat  átpasszoljuk az országos útügy kezelésébe, hogy a sok millió eurós felújítási költségek ne a megyei költségvetést, hanem az országost terheljék. Hogy a vasút milyen állapotban van, azt láthatta mindenki a híradásokból, amikor Marosfő környékén egy héten kétszer siklott ki a vonat, tehát nem lenne bölcs dolog átvenni azt régiós kezelésbe, tulajdonba, akármibe. A víz- és csatornaművek önkormányzati tulajdonban vannak, azokkal nem kell foglalkozni. Ami a bányák és altalajkincsek  ügyét illeti, a csekély bevételt, bányajáradékot generáló kőbányákon kívül egy komoly bánya van Székelyföldön, a parajdi sóbánya. E törvénytől függetlenül, hasonlóan a tordai sóbányához, mivel fontos turisztikai létesítmény, indokolt lenne az átadása, de szerencsére Seprődi úr személyében jó vezetője van, és most is kiválóan működik. Ha elolvasták volna a Bizottság tagjai az egyik nyári blogbejegyzésemet http://www.borbolycsaba.ro/blog/gondolkodni-beszelni-cselekedni-de-csak-megalapozottan-alatamasztva/, minden bizonnyal az altalaj kincsei kapcsán nem fogalmaztak volna meg rendelkezést, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben Székelyföldön az altalaj kincsei után bányajáradék jogcímén befizetett pénzek egy főre eső összege elmarad az országos átlagtól, annak nagyjából a fele. És ha a Fekete-tengerben folyó kutatások meg a palagázkutatások is sikeresek lesznek, akkor ez az arány 1:5-re, illetve akár 1:10-re romolhat. Segesvár meg a Küküllők mentén van néhány, kimerülőben lévő gázkút, és vannak az ásványvizek. Az ezek után befizetett pénz, ha leosztjuk egy lakosra, lényegesen elmarad az országosan egy főre számított bányajáradék-bevételtől. Mert gondolom, ha már bányajáradék terén autonómiát emlegetünk, akkor az azt jelenti, hogy ami Székelyföldön befolyik, az helyben marad, de azt már nem jelenti, hogy ami Székelyföldön kívül befolyik, abból is részesedjen Székelyföld. Tehát ez csak egy konkrét példa arra, hogy egy dolog a valóság, és más dolog, ami a közbeszédben sokszor olyan jól hangzik.

3. Etnicizálás

A tervezet az etnikai közösségekhez való tartozás függvényében rendelkezik a közigazgatási, igazságszolgáltatási pozíciók betöltésénél alkalmazandó elvekről. Úgy gondolom, ha ki kellene emelni, melyik a legvédhetetlenebb, legalkalmazhatatlanabb témakör, szabályozási elv, akkor én az etnicizálást jelölném meg. A követett mintaként megjelölt dél-tiroli modell egyetlen elemében sem etnicizál, nem etnikumhoz való tartozás szerint fogalmaz meg rendelkezést, hanem nyelvi közösséghez való tartozás alapján, és a kettő között óriási különbség van, mert a nyelvi sokszínűség megőrzése, a nyelvhasználat biztosítása olyan kérdés, amelynek vannak szabályai, nemzetközi jogelvei, elfogadott dolog, viszont egy állásba azért venni fel valakit, mert magyar, és valakit azért nem, mert román, vagy fordítva, úgy gondolom, hogy a 21. században, az Európai Unióban meglehetősen furcsa megközelítése a dolgoknak, meg úgy általában különös világszemléletet tükröz. Egy biztos, ha e rendelkezés hatályba lépik, egyetlen komoly felelős intézményvezető sem fogja alkalmazni. A nyelvtudás fontos dolog, számon kérhető, ellenőrizhető, ám az etnicizálás, etnikai hovatartozás menti regisztráció nagyon veszélyes dolog.

Ami pedig az igazságszolgáltatás terén javasolt etnicizálást illeti – eltekintve attól az egyáltalán nem mellékes körülménytől, hogy a dél-tiroli autonómiamodellnek nem szabályozási tárgya az igazságszolgáltatás szervezetrendszere, tehát nincs olyan rendelkezés, hogy olasz/német/ladin anyanyelvű bíró/ügyész –, én azt látom, hogy a tervezet készítői nem ismerik napjaink valóságát. Míg jelenleg Hargita megyében 25 ezer lakosra jut egy törvényszéki bíró, addig a hasonló méretű lakossággal rendelkező Gorj megyében nyolcezer lakosra. A Hargita Megyei Törvényszék ügyfeleinek több mint 85 százaléka magyar nemzetiségű polgár, akik közül nagyon sokak román nyelvtudása nem éri el azt a szintet, hogy könnyűszerrel megértsék annak az eljárásnak a menetét, amelynek alanyai. Fordítani kell, tolmács kell, és emiatt az ügymenet is lassúbb. Ebből logikusan következik, hogy például Hargita megyében egy lakosra számítva több bíró kellene legyen, mint egy román többségű megyében, és láthatjuk, mégis fordítva van. Ez probléma, de az etnikai kvótázás nemhogy megoldaná, hanem még hatványozottabbá tenné, ugyanis megyén kívülről kevesen akarnak Hargita megyébe jönni bírónak, megyén belül meg keveseknek sikerül a szigorú bírói vizsgák abszolválása. Egyébként a tervezet készítőinek figyelmébe ajánlom ezt a cikkethttp://itthon.transindex.ro/?cikk=22868, van épp elég orvosolandó kérdés. Tervezet ide vagy oda, már most lenne mivel foglalkozni. Igaz, aprómunka a cikkben jelzettek orvoslása, de fontos, mert ez érdekli az embereket.

4. A helyi autonómia pénzügyi kereteinek bővítése 

Röviden összefoglalva, azt gondolom, a tervezet készítőinek számos témakör kapcsán az elkövetkező időszakban oda kellene figyelniük arra, hogy minél szöveghűbben átvegyék a dél-tiroli autonómia jogszabályi rendelkezéseit, és vegyék számításba, hogy azon rendelkezések mennyi hozadékkal vagy hátránnyal járnak Székelyföld vonatkozásában. A tervezetnek a helyi/regionális intézmények finanszírozásáról szóló része a legelnagyoltabb, az követi a legkevésbé a dél-tiroli modellt. Javaslom, hogy itt szó szerint kell koppintani a különmegoldások helyett, mert utóbbiak való életben gyakorolt hatásáról nem készült egyetlen kutatás sem. Pedig a dél-tiroli modellnek az az erőssége, hogy stabil, átlátható, kiszámítható finanszírozást biztosít a közintézmények, közszolgáltatások fenntartásához, nem téve ki azt a központi kormányzati többség kénye-kedvének. Ha ott valami bevált, akkor az a régió közfinanszírozásának stabilizálása, ez adja az egésznek a sava-borsát, a tervezet készítői mégis csak úgy lazán letudták ezt a részt.

Azt szeretném, ha az RMDSZ élne azzal a lehetőséggel, hogy a mindenkori kormányzati többségnek kiszolgáltatott forráselosztási modell helyett világos, precíz elosztási modellt ismertessen meg a román közvéleménnyel, mert ha ezt nem teszi meg, akkor elveszítjük annak lehetőségét, hogy sok ezer román polgármester, intézményvezető megismerhessen egy valós helyi autonómiát jelentő régiós közpénzügyi modellt. Ez szerintem a Keresztúr környéki polgármestereket éppúgy érdekelte volna, mint a maroshévízi vagy bélbori polgármestert, sőt a Székelyföldön kívüli térségekben is érdeklődéssel olvasták volna, ugyanis a kiszámíthatatlan, átpolitizált, bürokratizált forráselosztástól, a hétköznapokat bonyolító mindenféle központi tiltásoktól, amint ebből http://www.stiripesurse.ro/primarii-psd-au-luat-foc-cat-mai-suportam/ a cikkből kiderül, a Vâlcea megyei PSD-s polgármestereknek is tele van a hócipőjük. Azt javasolom, hogy A régió és a megyék pénzügyei címet viselő VI. fejezet mentén a tervezetet még beszéljük tovább, ezen még lehet dolgozni, fogalmi zavarokat kell tisztázni, mert a jelenlegi verzió a dél-tiroli elvektől távoli megoldásokat alkalmaz annak ellenére, hogy már a jelenlegi román közpénzügyi rendszer is ismeri és – szűkített formában ugyan, de – alkalmazza a dél-tiroli logikát, például a megyékből befolyó áfa (TVA) visszaosztása kapcsán. A dél-tiroli modell lakosságarányos közintézmény-finanszírozási modellje egyébként nemcsak Székelyföldön, hanem bárhol az országban garanciát jelenthetne az ellenzéki polgármesterek által vezetett települések számára, értelmetlenné tenné a napjainkban oly sokat vitatott polgármesteri migrációt, és ha jól ki lenne dolgozva ez a rész a statútumtervezetben, az fogódzót nyújthatna a helyi autonómia, a decentralizáció bővítését érintő vitákban, hogy ne ellenszenv, „hallani sem akarok róla” fogadtatása legyen a román közbeszédben, hanem azt érdeklődéssel elemezze mindenki. A tervezet készítői e részekre szánták a legkevesebb figyelmet, energiát, pedig van az a mondás: a pénz beszél, a kutya ugat.