fbpx

Diktátum vagy együttműködés?

A december 1-ji cotroceni-i koccintó, Szász Jenő magyarországi barátja, Kövér László világos üzenetet küldött a június 8-án megjelent Hargita Népe-interjúban a határon túli, köztük az erdélyi magyar közélet szereplőinek: aki nem azt teszi, amit ő mond, amit ő helyesnek ítél, az ellenség.  

Persze a székely ember lába nem remeg meg ilyenfajta üzenetektől, súgtak, mondtak, üvöltöttek ennél már keményebbet is nekünk, igaz, az ilyen esetek többségében az ellenfél nem akart a barátunknak mutatkozni.  

Az üzenet idejében jött, a beígért nemzeti együttműködés rendszerének kidolgozásakor még időben tisztázni lehet bizonyos fogalmakat, hogy ki mit ért együttműködésen, ki milyen szerepet szán ebben a konstrukcióban az egyes Kárpát-medencei politikai szereplőknek, illetve a határon túli magyar közösségeknek. Az üzenet komolyságát mutatja, hogy azt a kormányzó magyarországi jobboldal egyik legbefolyásosabb alakja fogalmazta meg, aki a Fidesz egyik legnagyobb hatalmú politikusa.  

A kritikából jut derekasan mindenkinek, aki határon túli, ugyanis Kövér úr nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy a határon túli magyar közösségek nemcsak lélekszámban, hanem lélekben is fogytak, és hát azért ez egy elég kemény, mondhatni merész, sőt igaztalan állítás.  

Mindenesetre én azt gondolom, hogy bárki is legyen az, aki Budapesten úgy gondolja, hogy innét kezdve ők mondják meg, ki a jó magyar és ki a rossz magyar, akkor gondolja úgy. S ha ezt a rendszert akarja a „nemzeti együttműködés rendszerének” nevezni, akkor nevezze annak. Ha a pirosat ezentúl fehérnek akarja nevezni, akkor nevezze fehérnek. Joga van hozzá. Nekünk meg ahhoz van jogunk, hogy kimondjuk, ez így nem együttműködés.

Nem árt, ha Budapesten is tudják, nekünk székelyeknek sokan és sokszor akartak már diktálni, akarták megmondani, ki köztünk a jó, s ki a rossz. Jöttek diktátumok Bécsből is, Bukarestből is, Brüsszelből is. Volt, ami előtt látszatból meghajoltunk, s volt, mi ellen föllázadtunk. Legutóbbig Bukarestből küldtek diktátumokat, de lassan ott is megtanulták, magas lóról velünk beszélni nem túl célravezető. Mert a szerencse forgandó, s aki egyik nap még a ló hátáról nézett ránk, másik nap már távolba iszkolt, gyalogost.  

Kövér László most azt gondolja, Budapestről fenekestől felforgathatják a Kárpát-medence közéletét, hatalmi viszonyrendszerét. S iránytűként e felforgatásban a magyarországi közélet rendszerezésére alkalmazott „jó magyar – rossz magyar” dichotómiát akarja használni. Ennek kapcsán én szerényen csak annyit jegyzek meg, hogy a magyarországi iránytű, a magyarországi fogalomrendszer nemigen alkalmazható a határon túli magyar közélet tagolására, sőt aki ilyen kategóriákban gondolkodik, az az összefüggések át nem látásáról tesz tanúbizonyságot.

Ha a nemzeti együttműködés rendszerének kiépítése azon logika mentén valósul meg, amit most Kövér László felvázolt, akkor az nem építkezést, hanem megosztást, leépítést, személyes szimpátiákon alapuló törékeny, kudarcra ítélt konstrukció megalkotását fogja jelenteni. Egy ismételten elszalasztott esély tanulságaival leszünk gazdagabbak, pedig most új lehetőségek, új esélyek nyíltak, s ebben szerepet kaphatna mindaz a tudás és elszánás, amivel az utódállamok magyar közösségei, magyar politikuma rendelkezik. Ha úgy marad minden, ahogy a fent említett ínterjúban vázolva van, akkor csalatkoznunk kell, de jobb előbb, mint később, mert a mi helyzetünkben illúziókat ringatni időpazarlás. Kövér László megüzente, minden ugyanúgy marad, mint eddig, a világ megmarad kifordított állapotában. Ha tényleg az lesz, hát legyen, belenyugszunk. Belenyugszunk, s tesszük tovább dolgunkat.

 1,698 total views,  1 views today

Hozzászólások
Loading...