Huszonnégy

Egyetlen dolog van, amiből senkinek sincs elegendő és ez nem más, mint az idő. Bármennyire is szeretném én is, hogy ne 24 órából álljon a nap, hanem legalább 26-27-ből, sajnos a világ egyre gyorsabb ütemű fejlődése mellett, erre az egyre még senki nem talált megoldást. A 24, az 24.

Nevetünk a 12-es számrendszeren, legyintünk a régi, szobányi számítógépekre, a tárcsás telefonokra, de az óra csak ütemesen ugyanúgy ketyeg tovább. Ha úgy vesszük, igaza van Nagy Lajosnak, mikor azt írja a Képtelen természetrajz című könyvében, az (zseb)óra egy hűtlen kutya.

Ebbe a 24 órába kell mindenkinek mindent belesűrítenie, kinek többet, kinek kevesebbet. Azt mondhatom, hogy az elmúlt 9 évben, mióta jelenlegi tisztségemet töltöm be, még egyszer sem volt alkalmam unatkozni. Be az irodába, gyűlés, gyűlés, megbeszélés, ki az irdából, be a kocsiba, terepre, vissza a kocsiba, max. egy gyors ebéd, vissza az irodába, egyeztetés, tanácskozás, e-mail, e-mail, e-mail, szignálás, szignálás, sz i g n á l á s, gyorsan haza és a lányaim 21 órai lefekvése után hajnalig küldöm a válaszokat a napközben felhalmozódó több száz levélre, megkeresésre, üzenetre. Másnap újult erővel kezdjük elölről. Erről szólnak többnyire a hétköznapok, sőt, hogy őszinte legyek, legtöbbször a hétvégék is, hisz eseményeink többsége hétvégére és ünnepnapokra esik. Nem panaszkodom, szeretem a munkámat és szeretem a pörgést, hisz a közös munka mindig eredményes, látszik az értelme és kézzelfogható eredményei. Úgy tűnik a Fennvaló is segítségemre van ebben, hiszen megadja azt az energiát, ami ehhez a tempóhoz szükségeltetik, ritkán vagyok beteg, egyszóval bírom a strapát. Nem mondom, nehéz lépést tartani, de végül is a közjóért tesszük, nem igaz?

És ez így van rendjén. Egész addig míg nem jönnek a kötözködések, hogy nekem is miért csak 24 az a bizonyos 24. Egyesek ahelyett, hogy saját felhalmozódott feladatköreiket látnák el, azon áskálódnak, hogy mi az amit én csinálok rosszul, vagy mire nem jut kellő időm. Bár az intézményben kétség kívül az enyém a legnagyobb felelősség, nem CSAK az enyém, de erről egyesek sokszor könnyedén megfeledkeznek. Kollégáim egy 2010-es számításából kiderült, mindössze 0,2 másodpercem jut egy dokumentum kiszignálására a többi feladatom mellett (az mennyi is? mondjuk ki a kettő szót. Kb. max. a K betű fér bele). Kétlem, hogy az elmúlt 7 évben ez az időintervallum megnövekedett volna. Nem vonom én ki magam semmi alól, mielőtt félreértés esne. Vállaltam és vállalom mindenért a felelősséget, ami az én saram és legtöbbször azért is, ami nem. De ne feledkezzünk meg arról, hogy csakis egymás munkájára építkezve tudunk haladni. A macska kerten való átdobálásával semmiképp.

Ezt a munkát csak úgy lehet hatékonyan végezni, ha hivatásunknak tekintjük, nem egy nyűgnek, ami alól ki kell húznunk magunkat. Nem hogy vezetőnek, semminek nem való az, aki a sunyiskodás mögé bújva próbálja elhárítani a figyelmet a semmittevéséről, miközben EU-s pénzek úsznak el, projektek buknak meg és ahogy mondani szokták, ahol eljár még a fű se nő.

Déjà vu érzésem van, amikor megvádolnak, hogy bűnt követek el azzal, hogy nem olvasom ki az összes dokumentumot, amit kiszignálok. Tisztázzuk, az adott dokumentumot annak a személynek kell elejétől végéig elolvasnia, akinek ki van szignálva és ne feledkezzünk meg a dokumentumokba foglalt hatáskör delegálásokról se. Ismerjük mindannyian a hazug ember és a sánta kutya esetét. Azon már nem csodálkozom, hogy anno a DNA ilyen ócskaságokkal vádolt meg annak a bizonyos 2010. december 6-i dokumentumnak a kapcsán amit nem olvastam el, de ugyancsak 0,2 másodperc alatt szignáltam, viszont az elszomorít, hogy ugyanilyen emberek élnek és dolgoznak közöttünk, akik tökéletesen megegyező érvek mögé bújnak meg, csak hogy mentsék saját bundájukat. Miféle vezető az, akiről szinte azt mondhatnánk, hogy a DNA tanítványaként hárít és onnan merít ötleteket?

Van egy rossz hírem, nem lehet a végtelenségig hárítani és kibújni a felelősség alól.

 Egyszer mindenkinek számot kell adnia és akkor lehullnak az álarcok is. Egyetlen jó tanácsot adnék: Nagyon veszélyes játék az ördöggel cimborálni, mert sose jöhet ki belőle senki győztesen.