Kisebbségben kisebbség

Ha röviden akarjuk jellemezni a székelyföldi románság helyzetét, akkor a címben írtak megállják a helyüket. Különösen, ha Bukarestből tekintik a székelyföldi románságot, ugyanis a székelységet a többségi románság kisebbségnek tekinti. Természetesen van egy másik nézőpont is, a székelyföldi, mely szerint a székelység a többség, a románság pedig a kisebbség. Ez is helyes, az előző is helyes. Van azonban egy megközelítés, ami alkalmatlan a valódi helyzet leírására, nevezetesen az, amely a székelyföldi románságot többségnek, a magyarságot kisebbségnek tekintette, számaránytól és minden más társadalmi jellemzőtől eltérően. Ez a helytelen nézet uralta a kommunista diktatúrát, ahol mi valójában valamiféle harmadrangú, együttlakó (nationalitati conlocuitoare) népségek voltunk Romániában. Magyarul beszélő románok.

Ez a felfogás a rendszerváltással nem szűnt meg, s Románia uniós csatlakozásáig egyre halványodó jelleggel ugyan, de fennmaradt. Az uniós csatlakozás, illetve már azt megelőzően a vízummentesség megadása óriási változást eredményezett e téren, hisz hárommillió, zömében román nemzetiségű állampolgár munkavállalási céllal elözönlötte Nyugat Európát. Ezáltal a románság jelentős része megtapasztalhatta a kisebbségi lét számos kellemetlen élethelyzetét, problémáját. És az, amit ők ott láttak, tapasztaltak, visszaáramlott a romániai közbeszédbe, köztudatban, Ennek az európai nyitásnak (is) köszönhető, hogy a Vadim Tudor-féle nacionalisták kipottyantak a román parlamentből, és perifériára sodródtak. Lassan azt lehet mondani, hogy a kisebbségeket, így a magyarságot is másodrendű állampolgárként kezelő felfogás halványulóban van, és sokan a román elitben is kezdik nevén nevezni a dolgokat. Igy a székelyföldi románságot Hargita, Kovászna megyékben és Maros megye egy részében kisebbségnek kezdik elfogadni, kezelni.

Hogy miért fontos ez a felismerés? Azért, mert ez ma elsősorban a székelyföldi románság érdekeit szolgálja, de amiből egy macskaugrás segítségével eljuthatunk erdélyi magyarságunk feszítő gondjaihoz is. Ha kisebbségnek tekintik a székelyföldi románságot, akkor ebből adódóan megilleti őket egyfajta pozitív diszkrimináció az oktatás, a kultúra, az önazonoság ápolása terén is. A felismerés kezd meggyökeresedni a székelyföldi román elitben is, s e felismerés megnyilvánulásának tekintem a maroshévízi gyűlést is, amelyre aktuálpolitikai okokból ráfeküdt Victor Ponta és Vadim Tudor. De nem szabad abba a hibába esnünk, hogy azt mondjuk, Maroshévíz kizárólag pártpolitikai felvonulás volt. Az eredeti szándék egyfajta segélykiáltásként indult, amely a kisebbségi létből adódó hátrányok kezelésére akarta felhívni a közvélemény figyelmét. Természetesen Vadimot, Pontat ez nem érdekelte, ők egyet akartak: szerepelni. De nekünk kell annyira bölcsnek lennünk, hogy a Ponta, Vadim féléktől eltekintsünk és meghallgassuk a valódi próblémákat. Ilyen megnyilvánulásnak tekintem a csíkszeredai ortodox püspök, Ion Selejan diagnózisát is (http://www.erdely.ma/kozeletunk.php?id=66624&cim=elmagyarositas_ez_az_amitol_a_romanok_felnek), ami világosan rávilágít a kisebbségi lét problematikáira. Olyan analízist olvashatunk e sorokban, amely megállná a helyét Fehér, Beszterce, Szeben, Arad és más megyék szórványmagyarsága vonatkozásában is. Püspök úr négy székelyföldi települést említ, ahol véleménye szerint „magyarosítás” történik. Nekünk sajnos nem okozna gondot, hogy többszázas, ezres listát állítsunk össze azon településekből, ahol erdélyi magyarok „románosítása”, beolvasztása-beolvadása történt meg. Tulajdonképpen egész Erdély egy ilyen térség a maga többezer településével.

Azt ajánlom tehát székelyföldi politikustársaimnak, hogy az utóbbi években, hónapokban szaporodó jelzéseket vegyük komolyan. Bár véleméynem szerint közel sem olyan drámai a székelyföldi románság asszimilációja, mint mondjuk a szórványmagyarságé, de azt gondolom, hogy a székelyföldi románság helyzetének közös elemzése, vizsgálata segítheti a bukaresti politikai elitet abban, hogy megértse, „saját bőrén” megtapasztalja, a szórványlét problematikáját, és így nagyobb empátiával közelítsen olyan kérdésekhez, mint a szórványmagyar iskolák finanszírozása, az anyanyelv használata, a nemzeti kultúra ápolása.

A székelyföldi románság problémáira irányuló közfigyelem tehát a mi magyar gondjaink egy részének elmondására és megértetésére is lehetőséget teremt. A megindult vitából, stratégiaalkotásból márcsak ezért sem szabad kimaradnunk. Meg persze azért sem, mert az államszocialista rendszer maradványainak (nagyvállalatok, nagy állami szolgáltatók) meggyengülése, összeomlása, olyan helyi gazdasági-társadalmi kríziseket okozott itt a Székelyföldön, melynek káros hatásait az a közösségi is megérzi, ami elől ezek a struktúrák el voltak zárva.