Márton-napi elmélkedés (Papp Márton imecsfalvi plébános)

November 11-én, vasárnap délben részt vettem Csíkszentmártonban a búcsús szentmisén. Szívhez szóló volt Papp Márton, imecsfalvi plébános elmélkedése, Szent Márton életpéldáját tárva elénk. Köszönöm, hogy elküldte nekem, és engedelmével megosztom Önökkel.

Bevezető

Amikor az idők végén az Emberfia magához hívja a népeket, ő is pásztor módjára választja el a juhokat a kosoktól. És nem a divatot és nem az illendőséget kéri számon, nem is a földi értelemben vett sikert, hanem azt kérdezi majd, hogy hogy is volt az a dolog az éhezővel. Hogy tudtunk-e segíteni, önzetlenül szeretni, mindenkinek az igazi javát akarni és szolgálni. Hogy miért kell ezt tennünk, arra ad választ a hitünk, az a hit, amelyet Márton hirdetett, az a hit, amelyre ma is szükségünk van.

Kérjük a szentmisében Szent Márton közbenjárását hogy hitünk fényében értelmét lássuk minden igaz emberi erőfeszítésnek, és el is tudjuk végezni azt a munkát, amely ránk magunkra és egész közösségünkre hárul.

Elmélkedés:

Szent Márton cselekedeteit az Istenbe vettet mélységes hite mozgatta. Mindent Istennek ajánlott és mindent Istenből merített. Egész életén, mint vezérfonal vonult végig ez a rendíthetetlen hit Istenbe. Az életét olvasva mondom, Szent Márton egy multifunkcionális szent, Krisztusnak egy olyan katonája, aki szeretetével az egész életet átölelte.

Ha a szellemi, az erkölcsi és a vallási viszonyokat vizsgáljuk, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy korunk inkább hasonlít Szent Márton korához, mintsem különbözik attól. Korunkat is jellemzi a vallási sokféleség, a pogány erkölcsi szabadosság, a vallási és a szellemi zűrzavar. Akkor sem volt könnyű eligazodni a világban, miként ma sem. Szinte trendi lett a keresztények elleni gyűlöletbeszéd. A világ egyes részein pedig véres üldözések vannak a keresztények ellen, sőt vannak, akiket megölnek, vagy földönfutóvá teszik őket.

Úgy tűnik, a történelem ismétli magát. Ma is recseg-ropog körülöttünk a világ, az erkölcsi züllés széles körben mérgezi az egyéni és a közösségi életet. Sokan egyenesen kérkednek a bűneikkel: Azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk (Fil 3,19). Lázadunk, minden és mindenki ellen. Pedig, miként Szent Márton korában, úgy ma is csak a krisztusi tanítás hozhat megújulást egyéni és közösségi életünkben. Világunk vezetői, hangoztatják a toleranciát minden vallás és kultúra felé, csak a kereszténységgel szemben mutatkozik egy érthetetlen intolerancia. S ez sokak számára nemcsak trendi, hanem politikailag korrekt is.

Szent Márton életpéldájának egyik üzenete a szeretetközösség. Márton ugyanis szeretetközösségben élt katonáival, teljes sorsközösséget vállalt velük, bűneikben azonban nem osztozott, viszont segítette őket, gondoskodott rólunk. Mit üzen nekünk ma Szent Márton példája? Először is azt, hogy józanul, alázatosan gondolkodjunk magunkról, és – bár kevesen vagyunk – vágyjunk megosztani embertársainkkal Jézus szeretetét, az örömhírt.

Tudatosítanunk kell magunkban, hogy Isten gyermekei vagyunk, ezért Istent úgy szólíthatjuk: „mi Atyánk”. Ám szinte minden nap kilépünk ebből a kapcsolatból, nagyfiút játszva. Hiszen tapasztaljuk elég egy válság, és összeomlik az önmagunkról alkotott képünk. Ugyanakkor, Szent Márton élete nyomán elmondhatjuk, hogy sem betegség, sem bűn, sem a halál nem tudja megingatni azt az önazonosságot, amit Istentől kapunk.

Aki elhiszi, hogy a Mennyei Atya szeretett gyermeke, az nem játssza a színházat, az nem különböző szerepekben szeret tündökölni.

Aki mégis így tesz, az mindig valamilyen formában összehasonlítja magát a környezetével, élet körülményekkel, néha különbnek tartja, vagy leértékeli magát. Az ilyen magatartásból fakad a magány, és bekopog ajtónkon a félelem. Szent Márton sem játszott mást mint, aki, evangéliumban hívő, evangéliumot terjesztő, elesetteket felemelő püspök. Ezért nem talált fogást rajta a sátán, habár többször is megpróbálta. Ha nem vagyunk azonosak azzal, akik Isten akarata és tetszése szerint vagyunk, hanem inkább szerepeket játszunk, akkor a sátán mindig elkap és megpörget bennünket.

Figyeljük meg magunkon, hogy a szívünk attól lesz tisztátalan, hogy a világot ki szeretnénk sajátítani. Mert amíg tiszta a szívem befogadni akarok, mindent amivel a jó Isten megajándékoz, és nem birtokolni azt. Amikor birtokolás kezd az életem mozgatója leni, ránk tör a félelem, a bizonytalanság, a gyanakvás, az önsajnálat, az önigazolás és a vádaskodás. Ilyenkor minden lépésre ellenlépéssel válaszolunk. Elhatároljuk magunkat, bezárkózunk, engem még az Isten sem szeret, eltávolodunk és kezünkbe vesszük az irányítást.

Félünk, szorongunk, mert nem ismerjük a szeretetet, mert nem adtuk oda magunkat neki, és ezekből a szorongásokból keresztek fakadnak. Megdöbbentő, hányan félnek a holnaptól, vagy a múltbéli dolgok miatt, mások véleményétől, ítéletektől, gondoktól. Isten viszont annyit kér, szeressünk és bízzunk benne. Mi viszont csak abban szeretünk bízni, amit mi irányítunk, a kezünkben tartunk, (egyik nevelőm mondogatta, a bizalom jó, de az ellenőrzés még jobb) s amikor elveszítjük az irányítást, akkor pánikolunk, megijedünk, nem tudjuk hova, és mibe kapaszkodjunk. Elfelejtjük, hogy ott van velünk az, aki nem fél. Éppen ezért, nekem nem félnem, hanem cselekednem kell. Minél jobban függünk a szeretettől, annál kevesebb lesz bennünk a félelem, s Isten gyermekeinek szabadsága lesz a miénk. Amikor már nem működik a fontosságtudatunk, felszínre tör bennünk a humor, tudunk nevetni magunkon. Amíg fontosságtudatunk működik bennünk, mindig megsértődünk. Ha nem a szeretet szemszögéből nézzük embertársainkat, akkor veszélyforrásnak látjuk őket.

Fejlesszük magunkban másik ember iránti érzékenységünket, a másik ember problémáira való odafigyelést. Nem elsősorban a konkrét fizikai segítség volt az, ami magával ragadta az embereket, hanem az a lelki megközelítés, a „Felemelő szeretet”. A köntösét megosztó Szent Márton ugyanis nemcsak fizikailag segít a kolduson, hanem fel is emeli a szeretet által. Az ilyen szeretetre, az ilyen segítségre ma ugyanúgy szükségünk van, mint Szent Márton korában.

Milyen érdekes, tudatosult-e bennünk?: Amikor összeveszünk ( pár centi földért, egy pletykáért, hamis vádért,a vagyonért ami múlandó) Jézust nem az érdekli, hogy melyikünknek van igaza, hisz ő maga az igazság. Ő azt nézi, hogyan viszonyulunk egymáshoz. Jusson eszünkbe a sátánnak minden megosztás szításában és fenntartásában része van. Egyedül a megbocsátás és az ellenségszeretet tudja megtörni a sátán uralmát. A megosztottságra a haragra a dühre, mindig az irgalom a válasz.

Az volna a helyes magatartásunk, ha mindennapjainkban nyitott szemmel és szívvel járkálnánk, odafigyelnénk környezetünkre, az elesettekre és segítenénk azoknak, akik rászorulnak erre.

Igyekezzek akárcsak Szent Márton a hitemmel látni és szemlélni a világot ahol élek, akkor is ha bűnös ha szenved, ha kudarcok kísérik. Hiszen ha az egyházunkat nem a hit szemével néznénk, már akkor kiábrándulnánk belőle, kétségbeesnénk. De ha hittel tekintek a világra, akkor mindent egésznek és egészben látok. A hitem kell legyen az a biztos talaj, ami fenntart engem.

Csak így tud megvalósulni ember és ember találkozása, teljesül az a vágyunk, hogy közel érezzük magunkat egymáshoz.

Ez a szemléletmód azonban csak akkor termi meg gyümölcsét, ha az istenkeresés útján haladunk, nem érdekből vagy számításból cselekedjük a jót, hanem azért, mert tudjuk: ez a jóságos és irgalmas Isten akarata, aki azt várja el tőlünk, hogy az „emberséges ember magatartását testesítsük meg”, akárcsak Szent Márton.

Szent Márton egy értéksüllyesztő világban felismerte, hogy az értékek az emberben vannak. A megtért ember belátja a bűneit, az igazán meg nem tért belelátja a bűnt a másikba. A mi közvetlen társadalmunk sokféle gazdasági, lelki gonddal, szegénységgel, igazságtalansággal, küzd. Ezekkel a lehetőségekkel kell, keresztény módon szembenéznünk, ezekre kell választ adnunk. Ma kell megmaradnunk bölcsnek, őszintének, igaznak, és életben kell maradni… hát szinte lehetetlen. Ahhoz, hogy egymás mellett békében és tisztességben tudjunk élni, keresni kell a kapaszkodókat és lehetőségeket a kapcsolatra, a párbeszédre, a kölcsönös tiszteletre. A megoldásnak a jelenben kell elkezdődnie, és az a kulcsa, hogy túl tudunk-e lépni a sérelmeinken, és tudunk-e egy új szintézist teremteni. Feladatunk, hogy küldötté legyünk, ennek feltétele pedig, hogy változzunk.

Testvéreim ne idealizáljuk magunkat, és ne démonizáljuk a másikat. Szent Márton nyomán a hivatásunk sokkal több annál, mint hogy legyőzzük egy-két személyes bűnünket, vagy hogy jó benyomást keltsünk. A bigott vallásos viselkedés helyett az öröm dinamikáját várja tőlünk a világ. Vállaljunk sorsközösséget embertársainkkal, szabaduljunk meg az előítéleteinktől, és alázattal, Jézus Krisztus lábmosó szeretetével forduljunk embertársaink felé.

Csíkszentmárton, 2018. november 11.